Pages

2014. augusztus 21., csütörtök

Bálnatámadás


Terhes vagy? De nő is vagy!
Nem hagyta el magát, mondják mások elismerően (többnyire férfiak) ikszipszilonra. 
Nahát, az első pozitív teszt láttán te is elhatározod, hogy nem fogod elhagyni magad, milyen egy barom kifejezés ez, istenem! Próbálná meg bármelyik pasi görögdinnyésre hízva, fájó ezmegazzal, állandó pisilési ingerrel, gyomorégéssel, akármivel, főzéssel, takarítással, mégegy (kettő-három) gyerekkel összeszedettnek maradni, makulátlan külsővel, feszes fenékkel-mellel, perfekt sminkkel.
Tudom, rubintrékának ment. De az nem a való világ, haló!
A hétköznapi nőnek már eleve narancsbőre van a várandóság előtt, közben pedig a hasa megreped picit, de leszarja, (jó esetben), mert igazából arra koncentrál, hogy nemsokára szülni fog. A hétköznapi nőnek vannak rosszabb napjai, amikor felkelni sincs kedve, amikor szemrebbenés nélkül elmegy a mosogatnivaló mellett, remélve, hogy ha legközelebb arra jár, valahogy eltűnik a halom. Meg olyan is van, amikor az elsőszülött istentelen kupleráját nincs ereje összerakni fekvés előtt, tudván tudva, hogy a késő este haztérő, töksötétben belopózó apja bizony bele fog lépni a kint maradt legóba, és cudarul káromkodni fog, igaz, halkan, de azért nem annyira, hogy ne legyen kihallható belőle a szemrehányás.

Szóval, sajátságos tudással bővül az ember ismeretanyaga, melynek egy részét, szerintem, jobb is volna nem tudni.

Pölö:

  • Sok melltartód van, meg még veszel is, szoptatósat. Mégis azt a kettőt hordod, amit eddig is, bár  csak egy van, ami igazán a szíved csücske. Ahogy a hasad egyre nagyobb lesz, és felfele tolódik, vetkőzéskor szimatolsz: érződik-e már az a valami, amit én csak úgy hívok: bepunnyadt csöcsköz-szag. Ha, igen, még pár napig elmegy, aztán kimosod. Mármint a melltartót. Főleg nyáron.

  • Igenis lehet úgy szexelni, hogy közben a baba rugdos a pocakodban. Bár igaz ami igaz, a koncentrációt megnehezíti, és a dolog élvezeti értékéből is visszavesz picit...

  • Ahogy növekszik a hasad, egyre nagyobb a valószínűsége, hogy minden kiesik a kezedből, és amikor nyögve lehajolsz, hogy felvedd, odébblököd véletlenül. Hogy még nehezebb legyen.

  • Az elsőnél szuper, méregdrága krémet veszel, kened magad, reggel-este: mégis felrepedsz. Másodjára már csak akkor, ha eszedbe jut, vagy ha nagyon viszket a bőröd. Nem is repedsz fel!

  • Valahogy a tested kihagyja azt a részt, amikor sugárzónak, gyönyörűnek kéne lenned. Hé, arról nem volt szó, hogy PATTANÁSAIM lesznek, ez nem úgy van, hogy makulátlan lesz a bőröm, meg fényes a hajam, etceterá??

  • És igen, a fanbunda. Eljön az idő, amikor már nem látod, hogy mennyire vagy szőrös, egyáltalán nem látsz odalent semmit, emlékezetből törlöd ki, hoppá, holnap dokihoz kéne mennem, vizsgálat is lesz, odatapogatsz, jóóóóezmég! Majd legközelebb leszedetem, mielőtt megyek, különben is: mennyi szőrös muffot láthat egy nőgyógyász egy héten? Egyel több, vagy kevesebb, nem számít.

  • És az az idő is eljön, amikor legszívesebben pofán vágnál mindenkit, aki azt mondja, hogy meeekkoramárahasad!!! Hát terhes vagyok, bazdmeg, mekkora legyen?? Ugye, már bármikor megszülhetsz? Anyád. Még van tíz hét legalább.

  • Ha egy pasi megbámul az utcán, nem tudod eldönteni, hogy csak full perverz, vagy annyira mellfixált, hogy nem is veszi észre az alatta domborodó hasadat. Nem feltétlenül jó érzés, az önbizalmad nem lesz több tőle, akkor meg igazából minek?

  • Viszont elsírod magad a meghatottságtól, ha mondjuk egy szebb babás fotót látsz, ha pedig a kistesó van folyamatban, akkor a nagyobbik ölében a pici -típusú képeknél törik el végképp a mécses, megszülető kicsike, brühűűű, puszit ad az öccsének, brühühühühűűűűűűűűűűű!

  • Ugyanakkor szeretnéd a épp melletted lévő embertársad kezét a hasadra rántani, ha megmozdul a baba, és érezhetően rugdos. Az nem lehet, hogy létezik e planétán bárki, aki nem szeretné átélni ahogy a te magzatod aktvizálja magát! (Amennyiben ez egy kedves haverod, hát pech. Mármint neki. Új szintre léphetnétek a kapcsolatotokban.) Talán az elméd legeldugottabb sarkában van még egy kicsi a józan énedből, aki ilyenkor rácsap a már emelkedő kezedre, te pedig rajtakapottan ellenállsz ennek az elemi ingernek. Csak vigyorogsz, mint egy idióta. Szerencse, hogy a férfiak nem tudják, mi megy végbe a várandós nők fejében.

  • Épp csak kijöttél az egyik terhesgondozásról, és már itt is a következő, a hetek észrevételnül rohannak előre, nemrég még a szívhang miatt aggódtál, aztán a húsz hetes genetika miatt, most meg már lassan össze kéne készíteni a kórházi pakkot, átaludtam volna pár hónapot?

  • Ja, az alvás. Még ha nem is lennél notórius hasonalvó (én az vagyok), akkor is eljön a nap, amikor szenvedélyesen kívánod: bárcsak hasra fordulhatnál! Úgy érzed, ez lenne az egyetlen, üdvözítő módja az elalvásnak, hiszen már úgyis két órája fent vagy, merthogy a menetrendszerűen jelentkező hajnali pisi után nem tudtál viszaaludni. Néha random fájdalmakra ébredsz, néha meg arra, hogy hajnali fél öt van, és te tökéletesen éber vagy, holott nyilván nem aludtad ki magad. Nem is érted, miért szívat így a tested, mikor nemsokára majd egy csecsemő teszi veled ugyanezt. De ő legalább éhes lesz, ez is valami.

  • Ellenfényben gyönyörűen látszik, hogy milyen szőrös lett a hasad. Olyan vagy, mint egy őzike. Háj. Máj ném iz Bambi. Jane Bambi.

  • Ha első baba, férjed óv, véd, félt, aggódik. Az idegeidre megy vele. Ha másodszorra, sokadszora, ha nem is leszarja, de... néha napok telnek el, hogy megsimogatná a hasadat. Picit rosszulesik. Beszélj hozzá! Belehörög a köldöködbe, énvagyokazapád, na, kösszépen!



Szóval, ez van, néha szárnyalsz, megérint az egész spirituálisan, repesel, boldog vagy, várandós. Aztán, ezek a seholnebeszélünkróla- dolgok visszarántanak a földre, hogy tudd: az élet nem mindig olyan, mint egy nagy, rózsaszín marcipánmalac. De azért jó ez így, nem adnád semmiért, imádod azt a kölket ott a pocakodban, elég csak egyet rúgnia, és máris minden rendben van. Tarts ki, élvezd! Mindjárt vége.







2014. augusztus 17., vasárnap

A félelmekről


29. hét


Ezúttal minden máshogy van. Nem is vagyok meglepődve. 
Jobban tudatában vagyok annak a kivételes állapotnak, amiben vagyok, mint korábban, valahogy tudatosabb lettem az eltelt idő alatt, az egyszeri, a megismételhetetlen itt elől van a szívemben. Nem keresem a hasonlóságokat, bár igaz, ami igaz: nincsenek is. 
Nincsenek ezúttal reggeli rosszullétek: egész naposak vannak. 
Délután nem tudok lefeküdni, hiszen itt a fiam, bár olyan volt, hogy amíg ő játszott, addig én elaludtam mellette a kiságyon magzatpózba kuporodva. (Mikor - valószínűleg öt perc múlva - felébredtem, kis híján elsírtam magam az időközben keletkezett káosz és kupi láttán. Nem is értem, hogy lehet erre képes egy hároméves.)
A baba nem nyomja fel a szerveimet, mert annyira lent van, amennyire kábé szülés előtt kéne, így folyamatosan pisilni kell, pláne, ha még iszom is...
A libidóm nem tűnik el, mint először, úgy a felétől, hanem megsokszorozódik. A májam egészen fehér lehet már, persze a Kedves sem panaszkodik, ezért már megéri gyereket csinálni!
Nagyon hamar megéreztem az első mozgásokat, talán úgy a 15. hét körül, azóta pedig elképedve bámulom azt a már-már irreális mennyiségű és intenzitású mozgást, amit a magzatom produkál. A hasam eldeformálódik, hullámzik, mint abban a bizonyos alien -kitöréses jelenetben, kinyomja magát egyik oldalra, ami kőkemény lesz, a másik oldalon szemmel láthatóan és tapinthatóan semmi nincs. 
Amint lefekszem, azonnal felébred, néha fél órát is fent van, jóalvó lesz, persze!
Már nem akarok mindenáron a végéig dolgozni. Megkönnyebbüléssel íratom ki magam a dokival.
És türelmetlenebb is vagyok. Miközben igyekszem élvezni a pillanatot, hiszen valószínű, hogy nem lesz még egyszer ilyen, alig várom, hogy a karjaim között tarthassam őt, a négy évvel ezelőtti húzzukmégegykicsit-érzésnek nyoma sincs, nagyon várom, hogy itt legyen. Hogy minden rendben legyen vele.
Magyarul és németül terhesgondozódom, kissé tudathasadásos állapotban lavírozva a két rendszer jelentős különbségei között. Már nem háborgok a meglévő, számomra természetidegen orvosi gyakorlat miatt- tudom, a babák így is világra jönnek.

Nem félek a szüléstől. Tudom, hogy képes vagyok rá.

Viszont félek attól, ami utána rám, ránk vár, mert valami fogalmam van már róla. Ó, boldog, tudatlan, elsőgyereket-váró idők! A legnagyobb problémám az volt, hogy nem akarom gátmetszést... Nem láttam tovább a szülésnél.

Ma már tudom, az csak egy állomás.

Tudom, a legnehezebb családdá válni. A kettőből háromtagúvá, majd most néggyé. Hogy ez nem megy magától, ezért meg kell dolgozni, hogy a közénk érkező kisember puzzle-darabjai nem illeszkednek maguktól a mieink közé, a helyét meg kell keresni. Hogy meg kell ismernünk majd önmagunkat is ebben az új relációban, kétgyerekes szülőként, férfiként-nőként, nagyobb testvérként, egy új, más dinamikával rendelkező kapcsolatrendszerként.  Hogy meg kell tanulnunk egymást.
És ez jó.

Tudom, hogy képesek vagyunk rá.

Ha arra gondolok, hogy nemsokára itt lesz, hogy ezt a pici babát az én nagyfiam kezébe adhatom, túlcsordul a szívem: a legjobban azt várom, és arra vagyok leginkább kíváncsi, hogy ők ketten majd milyenek lesznek együtt. Féltem ezt a kapcsolatot, mert nekem nagyon-nagyon fontos, hogy jó testvérek legyenek, hogy szeressék egymást, még akkor is, ha közben civakodnak. Én nem tudom, ez milyen érzés lehet. Nekem nincs testvérem.

Ha arra gondolok, hogy valami baja lehet, összeszorul a szívem: tudom immár, milyen törékeny, milyen illanékony mindez, hogy nem magától értetődő, hogy az ember mindent megkap. Nem is lehet. A legsötétebb félelmem ez. De aztán hanyatt fekszem az ágyon, és a kicsi terminátor beindul a pocakomban, én pedig azzal szórakozom, hogy a kidudorodó parányi tappancsát visszanyomom gyengéden, mire ő válaszképpen még erősebben tolja ki azt.
Csak mi ketten vagyunk: a fiam és én.
Tudom, hogy képes vagyok majd úgy szeretni, mintha ő lenne az elsőszülött.



Popular Posts

Followers

Keresés ebben a blogban

Blogger templates

Blogroll

Popular Posts