Három

Most nem a bizonyossággal kezdődik.
Vigyázzba áll minden, bennem a tagadás: nem akarom elkiabálni.
Nem, nem azért rossz a gyomrom, vagyok fáradtabb, nő a mellem. Nem akarok tesztet. Majd. 
A Kedves nem hagyja annyiban, lepisilem, azonnal pozitív. 
Bennem vigyázzba áll minden. 
A fiam körülöttünk futkározik, állunk egymással szemben az ablak előtt a fényben, örülsz, kérdezi az apja, csak bólintok. Belül csend van.
Végtelen hosszúnak tűnő hetek, végre újra úton, az ismerős úton, 90 km. Torkomat sírás szorongatja, ugye, minden rendben lesz? Ugye, dobog majd a kicsi szíve?
Előttem újra az a kis kerek naptár, forgatja a dokim, 8. hét, az jó, mondja, akkor már látványos a baba. Kis híján felnevetek, látványos? Nekem nem a látvány kell, hanem a bizonyosság.
Felkászálódok a székbe, remegek belül, nézem a képernyőt kifacsarodott nyakkal, hűha mondja a doki derűsen, már nem is tudom, mit érzek. Az előző hetekben a Kedves folyamatosan ikreket akart belém beszélni, ajjaj! Hát ez nagyon nagy baba, mondja, és felém fordítja a monitort, te jó ég, ott a keze, lába, parányi feje, hát nem is kérdés, hogy dobog-e a szíve, hiszen mocorog, egy pillanatra sem áll le! Ez bizony több, mint 8 hetes, inkább 12, mondja a doki.
Az nem lehet, hát nekem akkor még megjött! Az nem számít, mondja ő, az ultrahang nem hazudik.
Hazafelé, az autóban, ismét sírás fojtogat, de ez már az öröm. Hirtelen zuhanok bele ebbe a terhességbe, nézem a gyűrűt az ujjamon, hiszen ez egy várandós nő keze! Belül egy hang, halkan azt mondja: minden rendben lesz. Ezt suttogja már hetek óta, de nem merek hinni neki, talán majd most.
A babára gondolok, aki nem maradhatott velünk, körülöttem van az első pillanat óta, tudtam hogy ez lesz. A veszteség elvette a felhőtlen örömöt, már tudom, milyen könnyen szétfoszlik mindez.
Maradj magzat! Kapaszkodj.
Otthon kapkodós szervezkedés, a 12 hetes vizsgálatokról lecsúszni látszunk, végül Budapesten találunk egy helyet még, este hétkor. Odafele eltévedek, a kórház üres, kőkorszaki lift visz fel a negyedikre, azonnal behívnak. Hasamon a zselé hideg, hatalmas tévén végre ott van ő: ficánkol, izeg-mozog, alig lehet lemérni, de megvan mindene, minden rendben van! A néni átkapcsol 4D-re, tudja a nemét? És akarja megtudni?
Bámulom a monitort, büszkén beterpeszt, libeg a fütyi, nevetek. Tudtam én ezt. 
Ő az én fiam.
És mégis. Minden alkalommal, amikor megkérdezik, hányadik terhességem ez, habozok egy kicsit. Minden alkalommal el kell mondani, hogy ez a harmadik, és volt egy baba, aki nem maradt velünk, személytelen bólintás, lekönyvelik. Így megy ez. Nekik egyel több rubrika, nekem egy lélekkel kevesebb.
És mégis. Terhes vagyok, várandós vagyok, nő vagyok, misztériumok tudója, erre a pár hónapra összekapcsolódok a világmindenséggel, talpam alá láthatatlan angyalok szórnak virágszirmokat. A testem immár nem csak az enyém, a változások, az olyannyira áhított belső mocorgás, a növekvő pocak egy jól ismert út állomásai: mégis minden más.
A körnek nincs kezdete.



  
Üzemeltető: Blogger.