1095

Hát igen, három éves lett.
Most puffogtathatnám az ilyenkor szokásos frázisokat, de inkább önmegtartóztatok, akinek gyereke van, az mind tapasztalta már ezt az érzést, hogy mintha száguldanának az évek.
Számomra talán a leghihetetlenebb szemlélni azt a folyamatot, ahogy abból a kicsi, tehetetlen csomagból hogyan lesz egy igazi személyiség, aki meghátrálásra készteti a felnőtteket, aki az ujja köré csavart már sokakat, a szüleivel az élen. 
Leírhatatlanul szeretem. 
Más lett a hazaérkezés, a sietős lépteim a lépcsőn, hogy végre átölelhessem, ahogy a karjaimba veti magát... más a fürdés, fütyidelfin, hatalmasakat kacag, sminkelek, feláll a székre, egy magasak vagyunk, a kis húsos ujját végighúzza a szemhéjamon, lila, mondja boldog elégedettséggel.
Más a főzés, percenként botlok el a mellém tolt kisszékben, hajamban a sárgarépadrabok, amiket a műanyag kenőkéssel szecskáz apró darabokra, a lelkes segítségnek köszönhetően immár a plafonon is zsírfoltok vannak. 
A világ, az én világom színesebb lett, bonyolultabb, több rétegűbb, sokat tanultam, tanulok mellette. 
Az elmúlt egy évben például:

  • A vér nem válik vízzé. Az éjszaka sötétjében nem lehet megmondani, hogy az apja, vagy a fia horkol-e ilyen baromi erővel. Vagy mindkettő. Még jó, hogy a kutyának csak az orra sípol alvás közben. Kakofónia a la Tarnai.

  • A gyerek haja kábé egy hét alatt éri el a vadmalac-szagot. Még szerencse, hogy szeret hajat mosni.

  • Igenis, le lehet szokni a tévéről, számítógépről, ráadásul nem is nehezen, és neki is sokkal jobb így, nem hisztizik érthetetlen dolgokért, viszont rengeteget játszik, futkos, nevet. Ahogy azt kell.

  • A csúnya beszédről is le lehet szokni. Legalábbis a gyerek előtt, bár ez őt nem gátolja meg abban, hogy a fullos orvosi rendelőben félhangosan ismételgesse, hogy a picsába! Majd még ráküldjön egy bazdmeget is, ha már lúd... Sajnos, az apja nem tud leszokni a csúnya beszédről.

  • Az ő kiskiflije tökéletesen beleillik az én nagykiflimbe. Még sosem aludtam ilyen harmóniában, összebújunk, mint a kisrókák, mondja félálomban közöttünk, mi halkan nevetünk az apjával, boldogan, és minden este alig várjuk, hogy átjöjjön már.

  • Egy kaki a bilibe igenis hatalmas dolog, aminek nagyon kell örülni. Meg is szoktuk tapsolni, sőt, a legelsőnél elmorzsoltunk egy könnycseppet is, hiába, az értékrend változik...

  • Ha viszont nem vagyok elég gyors a gyatya-és bugyilerántásban akkor a pisi nagyjából fele fér el a - jobb híján - odatartott tenyerembe, a többi a szőnyegen végzi.

  • Ha viszont nekem kell wc-re mennem... már gond nélkül megy a dolog úgy, hogy közben a hároméves rámnyit, anya, kakilsz? kérdezi őszinte érdeklődéssel, majd felmászik az ölembe. Néha ugrál is. Apja előrelátóan magára zárja ilyenkor az ajtót, ő pedig kétpercenként rohan oda, bekiabál a kulcslyukon, "apa, minden rendben?"- kérdezi őszinte érdeklődéssel.

  • Egy kisgyereknek minden játék, így a házimunka is. Nem kell aggódnom, hogy hogyan főzök mellette, mert lelkesen segít, vadul porszívózik, igaz, közben azért a kutyát is hergeli kicsit, áll a kisszéken a vasalódeszka mellett, együtt tologatjuk a vasalót, teát főzünk, a lilát kérem, mondja határozottan. Berakjuk a mosást, megnyomja a gombot, mosogatunk, utána megyünk gyorsan átöltözni, az ablakot is vidáman spriccolgatja. Mondjuk pakolni, na azt nem szeret.

  • Sokkal könnyebb vele most, hogy már beszél, és ki tudja fejezni magát, és arra is jobban figyel, amit én mondok, és persze mindent megjegyez. Azért még vannak olyan helyzetek, ahol ez a következőképpen zajlik: "-Soma, meg tudod mondani, hogy most mi a bajod?- Nehhhhheeeemm!"  - és bőg tovább.

  • Elképesztő a memória kapacitása, minden megerőltetés nélkül tanul meg viszonylag bonyolult dolgokat is, (mondjuk angolul számolni) és aztán nem is felejti el. Például, amikor egyszer poénból a pontpontvesszőcske-embernek fütyit rajzoltam... na azóta ezt csak fütyivel lehet rajzolni, számonkéri.

  • Megtanultam leválasztani az anya-énem, próbálok nem róla beszélni folyamatosan, nem mutogatok róla képeket, csak ha valaki érdeklődik, a munkahelyemen nem hirdetem, ha beteg, rosszul aludt, teszem a dolgom, mert tudom, alapvetően senkit sem érdekel. Ettől függetlenül a fiam még mindig nehezen viseli, ha dolgozom, ilyenkor hisztisebb, nyűgösebb. "Ne menj el, anya!"

  • Tudom már, hogy egy kisgyerek gond nélkül beilleszkedik a felnőttek életébe, mert végtelenül rugalmas, alkalmazkodó, neki az a természetes, ahogy a szülei éppen élnek. Nem érzem azt, hogy lemondás lenne, nem maradok le semmiről, az életem teljesebb lett. Sokszor persze nehezebb, de megéri. Ha ezt tudtam volna előtte, nem féltem volna ennyire a gyerekvállalástól. Főleg, hogy van két csodálatos nagymama, akik rengeteget segítenek, és akiket az én kicsi fiam imád, és tudom, hogy nálunk ugyanolyan jó helyen van, mint nálam. 

  • Megtanultam elfogadni magam, mint anya. Nem mondom, hogy maradéktalanul felszámoltam volna a lelkiismeretfurdalás-mumussal, de magabiztosabb lettem a saját szerepemben, mert látom, hogy milyen kis vagány, jólelkű, nyitott és érdeklődő a fiam. Látom, tapasztalom magam körül, hogy tényleg mindenki máshogy csinálja, de közben azt is, hogy a hibákat igenis ki lehet küszöbölni (lásd számítógépezés), és a legfontosabb még mindig a szeretet.

  • És talán, megtanultam az elengedést is. Egy kicsit. Hagyni a dolgokat a maguk medrében csordogálni, nem erőltetni olyan kapcsolatokat, amik nem mennek, engedni, hogy az igazán fontos emberek közelebb jöjjenek, s távolabb, akikkel már nem esik sok közös szó. Segítséget kérni, s elfogadni, hogy nem mindenkinek kell az enyém- hogy nem tudom mindenre a választ, hogy tévedek, hogy nem mindenkinek jó úgy, ahogy nekem.


- És végül, tudom már, hogy ideje van az örömnek, és a bánatnak is. Hogy a veszteségeket meg kell élni, meggyászolni, ha kell, évekig, engedni néha a szomorúságnak, mert ahol fény van, ott árnyék is. Nem szégyenlem többé, hogy néha félek, hogy ölelő karomat legszívesebben örökké a fiam fölé emelném, hogy megóvjam minden rossztól. Tudom, hogy ez a mérhetetlen szeretet, ami bennem lakozik felé, egyben sebezhetőbbé is tesz, mint valaha, hiszen van mit veszítenem. Próbálok teljesen jelen lenni a pillanatban, nem megfeledkezni róla, hogy mindez múlandó, hiszen felnő hamar, s a maga útját járja nemsokára... Így most ölelem, szorosabban, most nevetünk együtt, anya, szaldjuk, mondja vidáman, fogja a kezem, és fut, fut előre... Remélem, mindig előre tart majd, felfele. 
Én mindent megteszek, hogy támogassam.








Üzemeltető: Blogger.