Postpartum


Hat hét telt el a szülés óta.

Plusz 14,5 kg-ból 2 maradt. A csíkok a hasamon halványulnak, a ragasztási vonal, a linea nigra még mindig látszik, a gátsebem szépen begyógyult - mivel gátmetszés nem, csak repedés volt, így ez sokkal hamarabb lezajlott. Már tudok bugyi nélkül aludni, ami azért is örvendetes, mert utálom a betéteket. A szoptatással szerencsére ezúttal sincsenek gondok, már nem is fájdalmas, viszont továbbra is felemás a hozam: a bal mellemben nincs annyi tejmirigy, így abból alapvetően jóval kevesebb tej jön. Ez a babát egyáltalán nem zavarja, hisz a másikból jut elég, ellenben az esztétikámat igen: erősen felemás vagyok. 
És hát igen, pár nappal ezelőtt elkövettem azt a hibát, hogy beléptem egy próbafülkébe... Mert hát hol is vannak a problémás pontjaim? A tükör előtt! 
Biztos vagyok benne, hogy a ruhaüzletek megtervezésekor a már emlegetett ördög is részt vett: hogyan keseríthetnénk meg a nők életét még jobban? Hát persze! Csináljuk a próbafülkét olyanra, hogy minden hibát, egyenletlenséget megmutassanak, erős fény, felülről, sok tükör, minden irányból, hogy láthassák az összes kis hupnit a seggükön... 
Bámultam magam a tükörben, brutál, csupa puha, elfolyós hájacska, narancsbőr, stria, felemás, lógó mellek, karikás szemek, hajjajjj! Egy ilyen szituban a legfeministább, önbizalommal teli csaj is összeomlana kicsit, és rohanna ész nélkül fitnesz-bérletet, fogyasztótablettát, csodakrémet venni. Én ezt nem tettem, de azért nem vigasztalt a gondolat, hogy az őskorban bombanő lennék. Helló Willendorfi Vénusz!
Hát ez van, sportolni kell, nincs mese. Vannak dolgok, amik meg megmaradnak, emlékül a terhességeknek, lehet sírni miattuk, de lehet úgy is felfogni, hogy ezek a kitüntetések, hogy két gyönyörű gyermeket hordtam ki ebben a testben. Ami nyomokat hagyott rajta, de ez jól van így. Semmi sem lesz már olyan, mint rég. 
Szerencsére.
Azért van napos oldal is: a hajam erős, fényes és csillogó, a körmeim kemények, és hosszabbra nőnek, mint valaha, és a ragyaszóródás is elkerül, a bőröm szép sima. A kezem is egyre kevéssé zsibbad, a jegygyűrűt is tudom már hordani,  a csípőm se fáj már, jól alszom éjszaka. Mármint a szoptatások között, azonnal vissza tudok aludni, nem lesegetek órahosszat még. Néha három órát is alhatok egybe! Nincs okom panaszra. Megkönnyebbültem, hogy vége a terhességnek, az utolsó másfél hónap olyan megterhelő volt, ha kismamát látok, nincs bennem (még) nosztalgia, hogy hejj, de jó volt. Néha a kezem tétován végigsimít a hasamon, igen, ott randalírozott bent a kiscsávó, de magam mellé nyúlok, itt fekszik mellettem, cuppanós puszit kap a rezgő tokájára, de jó is ez!

Észrevettem mást is: ha csak úgy állok, valami sorban, vagy beszélgetek valakivel, és nincs nálam a gyerek, akkor is ringatózok, mintha ott lenne, mint amikor a bevásárlókocsit, vagy az üres babakocsit ringatja az ember, annyira beleivódott már ez a rutinos mozdulatsor. Anya megáll beszélgetni, babakocsit előre-hátra kell tologatni, hogy a lakója fel ne ébredjen. Öntudatlanul is anya vagyok, az anyaság itt rezeg a sejtjeimben.
Furcsa, de kiegyensúlyozottabb és nyugodtabb lettem, sőt, talán türelmesebb is, pedig most dupla megpróbáltatások várnak, két gyerek, eltérő igényekkel, problémákkal, napirenddel... de valahogy erre felkészültem, magukra a felmerülő helyzetekre persze nem, de az alapokra igen. Az éjszakázások, a sok szoptatás, pelenkázás megy rutinszerűen. 
Ami meglepett, az a koszos ruha: hát az hogy lehet, hogy egy fél méteres, alig öt kilós kisember ennyi szennyest produkál?? A kosár fossa ki magából a mosnivalót, olyan nincs, hogy üres lenne, mintha nem is négy, hanem legalább nyolc tagú lenne a családunk. - Minden alkalommal imáimba foglalom a drága anyósom nevét, amikor elküldöm hozzá a vasalnivalót. Köszi, Másikmama! 
Hát, a házimunka, az most (megint) lejjebb csúszott a listámon, a kupi néha megdöbbentő méreteket ölt, a katalizátor a tehetséges négyéves. A dolgokat leverni, csak azért, hogy ne a helyükön legyenek, ebben ő bizony világbajnok. Én meg berendeltem egy nagyobb adag leszarom-pirulát.
Mert az igazán lényeges pillanatok azok, amikor igazi kétgyerekes családdá alakulunk, ez nem megy magától, csak azért mert megszületett a kistesó. Azért tenni kell, nem csak egy légtérben lenni. De ha én kuporgok a sámlin a fürdőben az ölemben a kicsivel, miközben a nagyobb meg az apja a kádban pancsolnak, és meleg van, és beszélgetés, meg nevetés, nézd, a bátyuskáját figyeli, akkor tényleg család vagyunk, mi így négyen.
És ez ígyjó, nagyon jó.







Van élet a szülés után?


Eljön az a pillanat, valamikor az utolsó hetekben, amikor az ember úgy érzi: sosem fog megszülni- mintha egy örökkévalóság óta terhes lenne, és ez, nyilvánvalóan, nem fog változni. A hatalmasra nőtt pocak nem csak a lábakat (és egyebeket odalent) takarja el a szem elől, hanem minden mást, ami utána jöhet, nem látni tovább a várandósságnál.
Aztán jön a szülés, feltartóztathatatlanul, és vele a tagadás is: ááá, ez még nem az... De igen, és egy idő után bizony be kell látni, innen nincs visszaút, ideje kicsomagolni a babát, és eljön az a pillanat is, amikor a fájások olyan erővel rántanak bele abba az örvénybe, amit szemérmesen vajúdásnak hívnak, hogy az ember lánya örül, ha levegőt kap. Ilyenkor mindenki a túlélésre játszik, meg arra, hogy vége legyen már. Az én esetemben, amit ugye meg is énekeltem alant, nem is volt más választásom, minthogy megadjam magam ennek az embertelen erőnek, ami kifele préselte belőlem a fiamat. Még három nap múlva, a hazajövetelkor is éreztem az állkapcsomban az izomlázat, ami a feszüléstől meg az üvöltéstől alakult ki. Mintha jól szájon vágtak volna, és ezzel kábé el is mondtam mindent magáról a szülésről is. A sokk is lassan múlt csak el, a második napon már nem pörgettem le minden órában magam előtt azt a 15 percet, de azért még sokszor eszembe jutottak szürreálisabbnál szürreálisabb részletek.

Mégis: arra senki sem készíti fel a kismamát, hogy mi lesz utána: ha már itt van a baba. A kórház védett, biztonságos légköréből, ahol meghatározott napirend van, haza kell jönni, és el kell látni a kicsit. Ó bárcsak mindenki a második gyerekes rutinnal kezdhetné az elsőt!
Mert igen, némileg meglepve tapasztalom, még a kórházban, hogy a szoptatás mennyivel könnyebben megy, és, bár ennek az az ára, hogy bizony egy éjszakát végig kell szoptatni, igen, tíz percenként, de legalább a fiam hízik, mire hazaindulunk. Mindenki nagyon kedves és segítőkész (a magyar és az osztrák kórház közötti különbségek egy külön könyvet tennének ki), így most is biztonságban érzem magam.
A szülés utáni méhösszehúzódások viszont sokkal rosszabbak másodszorra, erről se beszél senki egyébként, hogy ilyen van, hogy a kitágult méhnek valahogyan vissza kell rendeződnie az eredeti mértére, és ez sokszor a szülési fájásokhoz hasonlóan fáj. A szoptatás ebben is "segít", hiszen a szervezet oxytocint termel ilyenkor, ami kiváltja az összehúzódásokat, érzem is minden alkalommal, amikor a mellemre teszem a fiam. De ez minden egyes szülés után erősebb, azt mondják. A nehéz éjszakákon azt mondogatom magamnak, miközben fixírozom az órát, hogy mindjárt hajnal lesz, valahogy a nappalok elviselhetőbbek, aztán meg már pakolok is, és indulunk haza!
Itthon az első két-három nap igazi rózsaszín ködben telik, kiegyensúlyozott vagyok, és nagyon boldog, nyoma sincs a bébi-blúznak, ami az elsőnél igencsak beütött. Azonnal szerelmes leszek, hát gyönyörűséges, és tökéletes, az én fiam! Az éjszakázás meg se kottyan, ha egy-két órát aludhatok egyben, már elégedett vagyok. Mert erre valahogy azért fel voltam készülve, nem kellett a teljesen ismeretlenbe beleugrani. És mostanra már azt is megtanultam, sőt, elfogadtam, hogy a babák sírnak, és ez jól van így. Néha meg lehet őket vigasztalni, néha meg sokáig nem, de nekik ez az egyetlen módszerük van a kommunikációra. Már nem érzem azt, hogy szaranya lennék, ha sír a fiam, és néha  tudok várni egy kicsit, hátha abbahagyja. És tényleg.
Az elsőnél valahogy folyamatos készenlétben voltam, mint az őrök a Buckingham -palota előtt, emlékszem, az öt perces zuhanyzások idejére tudtam csak egy kicsit kiengedni, amíg a valaki figyelt a kicsire, különben még enni is fél fenékkel ültem le. Most sokkal lazább vagyok, ha evés közben ébred meg, leterítem egy pelenkával, hogy ne zabáljam le, amíg szopik, és le tudom tenni úgy is, hogy nem alszik a kezemben, hátha egyedül is meg tudja oldani. Néha sikerül is.
A testem is hamarabb alkalmazkodik a változásokhoz, a mellem a szoptatáshoz másfél hét után már hozzáedződik, a kilók most is lecsúsznak rólam, és, mivel gátmetszés nem, csak repedés volt, ez a seb is gyorsabban gyógyul. Élvezem, hogy visszakaptam a testem, hogy fel tudok menni a harmadikra megállás nélkül, hogy nem fáj a csípőm, bár a kezem még mindig zsibbad, de ez is elviselhetőbb lett sokkal, és igen!!! Hasra tudok feküdni! Bár e teli ciciktől ez annyira nem esik még jól, de akkor is, ez ennyi hónap után hihetetlenül jó érzés. Ettől még persze vannak nehéz pillanatok, hasfájós üvöltés órahosszat, a bátyusnak köszönhetően egy hét után takony, orrszívás (bealszik közben), teljes éberség a éjszaka kellős közepén, dehát helló! Ez egy pár hetes csecsemő.
És nagyon könnyű szeretni, nyugodt, kiegyensúlyozott, három hetesen már mosolyog rám, és hízott egy kilót. Sokszor kicsordul a könnyem, annyira meghatódok tőle, hogy itt van, hogy átölelhetem, érezhetem a bársonyos bőrét (hogy elfelejti az ember, hogy milyen puha is tud lenni egy baba!), élvezem, hogy ilyen picike, hogy teljesen rám van utalva, ahogy lassan nyílik meg számára a világ. Éjszaka kézen fogva alszunk el, mert az megnyugtatja, ha a parányi tenyerében szorongathatja valamelyik ujjamat.
Igen, kó-szlípingelünk, ahogy a sznobok mondják (tehát én), kényelmes, hatékony, az idősebb férfiakat az életemből ez zavarja a legkevésbé, így mindenki viszonylagosan kialudhatja magát. Emiatt sem vagyok hajlandó rosszul érezni magam, nekünk ez most bevált. Már nem érdekel, ki hogy csinálja, nem ítélkezem mások felett. De magunk felett sem.

Szóval: van élet a szülés után, igen, még komplexebb feladatokkal, újabb nehézségekkel, örömekkel, kihívásokkal. De megéri. Igen, mindenképpen megérte!

Milyen érzés szülni? II.


Semmi sem úgy történt, ahogy elképzeltem. bár ezen nem lepődök meg. Csak mégis.
Nem gondoltam volna, hogy túl fogom hordani (ráadásul egy héttel!), azt hittem, hogy majd szépen, kényelmesen bemegyünk a kórházba, ahol kipróbálom a mocskos nyugat adta lehetőségeket, vajúdókád, alternatív szoba, hipermodern szülőszék. Még zenét is raktam fel a telefonomra, elképzelve, ahogy vajúdás közben max hangerőn küldöm az agyamra a fülesben azt a dalt, amit a várandóságom alatt százszor meghallgattam. A kis naiv.

A szülés küzdelem. Önmagaddal.
Az enyém akkor kezdődik, amikor a fiam nem és nem akar megindulni, ellenben a jóslófájásokkal. Először beleélem magam, utána pedig azért harcolok, hogy ne, miközben próbálok nem elkeseredni, nem számolgatni a napokat a végső határidőig. Újra és újra befele figyelek, próbálom megnyitni magam annak, ami rám vár, elengedni a félelmeket, a szorongást, megszólítani a babát: gyere, várlak! Felkészültem. 
De talán mégsem, hisz telnek a napok, ő még mindig odabent.
Egyik este, egyedül, fekszem a szőnyegen, körülöttem gyertyák, szól a fent említett zene, zokogok. 
Újra meg újra, fel-feltörő erővel, mint egy hullámverés, hagyom. Ki akarom engedni a rosszat, mindent ami visszatart, mennyi idő telik el így? Talán fél óra, egy óra? A könnyeim kerek nyomot hagynak a gyapjún, a fejem megfájdul, de megkönnyebbülök. A szülés ugyan még várat magára, de én könnyebb vagyok magamnak. Az utolsó napok nyugalomban telnek, elfogadom, ismét, hogy nincs behatásom a dolgok alakulására. 

Már reggel, AZ a reggel, a nagyfiammal összebújunk az ágyban, újabb fájások, csak a szokásos, gondolom. Pisilni megyek, és végre megjelenik a várva-várt nyákdugó, derűsen közlöm az apjával, Elvisszük a gyereket az oviba, átölelem, befut a szobába, még nem múltak el, ez jó jel! 
Otthon olyan 11 körül elkezdem mérni őket, okostelefon, szülős alkalmazás, 5-10 percesek. Főzni nincs kedvem, menüzni megyünk, túrógombóc, a poharam mögé rejtve nyomogatom a telefonon a számlálót, a Kedves árgus szemekkel figyel. Nem kéne elindulni, ha rendszeresek, kérdezi, á nem, mondom én. Félek, hogy leállnak, mint a múltkor. Otthon elfekszem az ágyban, ellazítom az izmaim, gyerünk, gyerünk már, de azért be vagyok szarva. A fájdalom erősödik, befekszem a kádba, jó meleg a víz, jólesik, szerintem ne menj vissza dolgozni, mondom a Kedvesnek. Ő telefonálgatni kezd, én vizes ujjal nyomogatom a fájás-számlálót, az alkalmazás kiírja, hogy a vajúdás második szakaszába értem. Hasra fordulok, jön egy különösen erős fájás, pukkanás, a vízben fekve is érzem, ahogy kiáramlik belőlem a magzatvíz. Felpattanok, a végét még látom, tiszta. Azonnal kiszállok, megtörölközök, mehetünk, mondom az ajtó előtt, még meztelenül. Öltözés közben csörög a telefon, anyukám hív, meghalt a 98 éves nénink. Elment, hogy ő megjöhessen, átadta a helyét a fiamnak, szememben könnyek, ahogy mondom, hogy mi meg szülni megyünk. 
A lépcsőházban már meg kell egyszer állnom. 
Kifele a városból, az egyik sarkon, ott a fiam, most megy a mamával hazafelé, mosolyogva integet, torkomat sírás szorongatja, ahogy visszaintek neki. Még a rádiót sem kapcsoljuk be.
A határ felé irgalmatlan sor, szerencsére nem a mi oldalunkon, a Kedves most egyáltalán nem siet, mint először, akkor 160 alá nem  nagyon ment a mutató. 
A fényképezőgépet eltetted? - kérdezem, basszameg, nem, mondja ő, nem baj, szerintem már ne forduljunk vissza, de csak a pofám nagy, a számon át szívom be a levegőt, közben arra gondolok, ha ez így fog menni órákig, azt nem biztos, hogy bírni fogom. Nem értem, az elsőnél olyan jól viseltem! 
A körforgalmak egyáltalán nem esnek jól, még egy adag magzatvizet érzek távozni útközben, bejössz a parkolóházba? Nem, tegyél ki a főbejáratnál. De kiszállni nem tudok, meg kell várnom, amíg az újabb hullám véget ér, aztán félrevonulok a sétálóútra, hátat fordítva mindenkinek, hogy ne lássák. Ezek már brutális fájások, és mintha gyakrabbak is lennének, mint négy perc...
A folyosó elején vagy 20 db hiperszuper kerekesszék, betoljalak, kérdezi a Kedves, nem kell, megyek, mondom én, te jó ég, hát normális vagyok?? Már alig bírom tartani magam, a szülészet előtti fordulóban már nem is próbálok úgy tenni, mintha csak sétálni indultunk volna, hangosan lihegve-sziszegve igyekszem átvészelni az újabb fájást, egy sereg nyugdíjas jön szembe velünk, joviálisan tréfálkoznak a férjemmel, én, ha szóhoz jutnék, szívesen elküldeném őket a picsába, már csak pár méter! Recepciónál kijön egy kedves néni, apuka előadhatja a hetek óta röhögve gyakorolgatott mondatot, májne fraú hátte blázensprung, a hebamme picit leszid, hogy akkor miért nem hívtunk mentőt. Menni már alig bírok, a vizsgáló fele a Kedves megtorpan, amikor észreveszi, hogy már megint megálltam, a szemébe nézek, a nyakába akaszkodok, lihegek, kezében lóg a kabátom meg a bőröndöm, látom a szemén, hogy kezd leesni neki, hogy itt most valami máshogy zajlik. A vizsgálóasztalra nem bírok felfeküdni, cipőt levenni, a szülésznő ismét megdorgál, hogy dehogynem, ketten húzzák le rólam a gatyát, tiszta vér, megijedni már nincs erőm. Nekik igen. 
Még mindig csak hárman vagyunk, abban a szobában, ahol az NST-t csinálják, amikor a szülésznő megvizsgálja a méhszájat, felüvöltök a fájdalomtól, mintha meghúzott volna valami katapultot, már a recepciónál is mintha azt éreztem volna, hogy nyomni kell, de most aztán... Hogy állunk, kérdezem, nem is válaszol, kedves szőke nő, hívjanak orvost, kiabál. Majd a telefonba beszél, itt egy kismama, elfojt a magzatvíz, közben nekem: ne nyomjon! Ordítok, üvöltök, a fájdalom leírhatatlan, szinte átmenet nélkül megy át a tágulási szakaszból a kitolásba, ebben nincsen semmi szakrális, olyan vagyok, mint azok az ősanyák, akik a földet kaparva-tépve, dagadó erekkel kiabálva szülnek. Hiába mondják, hogy maradjak csendben, nem bírok, egyszerűen kiszakadnak belőlem a kiáltások, de ha nem lennének, azt hiszem, nem is bírnám ki. Hihetetlen, hogy az agy még itt is tart valami kontrollt, mert németül üvöltöm, hogy nem bírom visszatartani, megjelenik még valaki, megállnak a lábamnál két oldalon, fogja meg a térdét, szól a kis szőke, nem tudom, kiáltom, a kezem iszonyatosan zsibbad, végre nagy nehezen valahogy rátapasztják a tenyeremet a térdemre, nyomok, érzem, ahogy utat tör magának a baba, itt nincs transz-állapot, mit az elsőnél, érzem ahogy repedek. Kint a feje, a Kedves halkan bíztat, mindjárt vége, tudom, érzem én is, minden egyes mozzanattal maximálisan tisztában vagyok, még egy nyomás, és kint van, kék, mint a szilva, lassan sír csak fel, megmutatják, aztán már viszik is el vizsgálni. 
15 perc.
Ennyi telt el azóta, hogy megálltunk a recepció előtt. Csak bámuljuk egymást, ügyes voltál, mondja ő, én szabadkozom a szülésznőnek a kiabálás  miatt. 
Utólag aláíratnak velem valami papírt, hogy beleegyezem a beavatkozásokba. 
A doki is megérkezik, bekukkant az ajtón, hol a baba? Már vizsgálja a gyerekorvos, mondják, ő bejön megnézni, ahogy a placenta távozik, nehezen is jön ki, és az is iszonyatosan fáj. Az elsőnél meg se éreztem. Az erős fájások miatt leszakadt belőle egy darab, azért volt a vérzés, de szerencsére kijött az egész. Hát ezt bizony varrni kell, mondja aztán a doki, hoznak egy ágyat, átszállok rá, még mindig a saját ruhámban vagyok. A fiamat végre magamhoz ölelhetem, amíg betolnak a szülőszobára, felkászálódok a hiper-szuper ágyra. Kicsit késve, de mindegy. Túl jól sikerült fejben ez a nyitogatós dolog...
A doki megvizsgál, alul-fölül fölrepedtem, fölül nagyon kellemetlen lesz a varrás, mondja, de ezért elaltatni... Már nagyon félek az újabb fájdalomtól, legyen már elég, de mindegy, csináljuk. 
Szépen beöltöztetnek, kapok hálóinget is, előkerül a fecskendő, akkor most bebököm, mondja, összeszorítom a számat. 
Maga nagyon bátor, mondja a doki elismerően. Később a szülésznő is ezt mondja, nem hitte el, hogy tényleg ennyire erős fájásaim lehetnek, hiszen még tudtam menni. Lehet, hogy vissza kéne már venni ebből a fene nagy tökösségből...
Előkerül a leginkább zsákvarró fonalnak kinéző szál, meg a tű, miközben a doki varrogat, a munkahelyemről csevegünk, meg arról, hogy ő mennyire szereti a nálunk kapható pizzát, teljesen szürreális a jelenet, a hátam mögött a Kedves a karjában a babával horkantva felnevet, ezt nem hiszem el, mondogatja. Persze csak a figyelmemet akarják elterelni, kedvesek, de lehet, hogy széttett lábakkal talán másról is tudnék beszélni, mint a finom vékony pizzatészta...paradicsomszósszal.
Végre készen vagyok, eltolnak a megfigyelőbe, bonding-phase, a fiam ügyesen szopizik. Az enyém, itt van végre, el sem hiszem, még mindig sokkos állapotban vagyok. Újra meg újra lepörög előttem az a 15 perc.
De ő itt van, és gyönyörű, bámulom, tökéletes mindene, ideje se volt megnyomódni, a kis rakéta. Picivel kisebb, mint a bátyja, pedig két héttel később, pont a 41. hétre született. 
Amilyen villámcsapásszerűen érkezett, olyan gyorsan jön a szeretet is, érzem, vele egész lettem. Bár a legelején azt írtam, a körnek nincs kezdete, most mégis kerekké, gömbölyűvé vált minden, olyan magától érthetődő, hogy itt van, imádom. Picurka, selymes a bőre, a kis szőkés pihe haja, négytagú lett a család.

Kétgyerekes anya lettem.


Milyen érzés túlhordani?


Amikor egy nő gyereket akar/vállal, egy kicsit lepaktál az ördöggel is az eredmény érdekében (cserébe ezért van pölö a dackorszak, lásd alant), tudja ezt hősnőnk is. Mégis, így hat nappal túl a negyvenedik héten erősen azt érzi, hogy itten ő bizony csúnyán át lett baszva. 
Erről nem volt szó, ördög! 
Napjában többször megemlékezik gondolatban a dokiról is, aki azt mondta, mintegy négy héttel ezelőtt, hogy "hát valószínű, túlhordani nem fogja, Andrea". Hősnőnknek kedve lenne felhívni telefonon, és kérdőre vonni az egyébként roppant rendes pasast, hogy akkor ezt most így hogy??
Mert még egy-két nap rendben van, de egy hét... az egyre valószínűbb szülésmegindításról nem is beszélve. Amikor a kórházban elmondja a metódust egy másik -szintén nagyon rendes - pasasdoki, bizony a szem picit fennakad, és olyan mondatok vannak lenyelve, hogy hé, hát ez az én pinám, amiről éppen beszélgetünk! Milyen jó is lenne, ha a férfi orvosok csak egyetlen napra rendelkeznének azzal a szervvel, amiben napi szinten futószalag-szerűen turkálnak, verbálisan és manuálisan is! Talán empatikusabbak lennének a nőkkel, akik eléjük járulnak.
De empátia ide, rendesség oda, hősnőnk igencsak ereje végére ért, a lelki tartalékok kifogytak, már bosszankodni se tud a mégmindigegybanvagytok kérdések hallatán, bér némi perverz örömmel vágja rá a 'jól vagy' kérdésre, hogy NEM! És figyeli a lehervadó vigyort kéjesen. Ami lássuk be, eléggé ostobácska kérdés, elég csak ránézni a gravidára. Puffadt pofa, kezek, lábak, járása a finomabb verzió szerint olyan, mint egy kacsának, a realista verzió szerint olyan, mint akit jól szétb... De erről szó se essen, természetes szülésindítás, hát bújjatok össze! Nem is lehet megállapítani, kit ráz ki jobban a hideg a gondolatra, de gyanús, hogy az apját...
Hősnőnk alapvetően már -mindenmindegy alapon - erre is hajlandó lenne, elfogyasztott másfél kiló ananászt, cicibirizgált stopperórára, jógapinanyitó gyakorlatokat végez, szuggerál, megszólít, eredmény: nulla. Hogy még szopatósabb legyen a dolog, korrekt kis jóslófájásai vannak napközben, este, éjszaka... A CTG ki is mutatja szépen, miközben a baba szíve előírásszerűen dobog. És hát hálás is ezért, mert tudja, a legnagyobb ajándék az egészséges gyerek, ugyanakkor egyre nehezebb a pici elősködőre nem úgy gondolni, hogy na, a kis köcsög ma se jött ki. És ez zavaró nagyon, meséltem már a szaranyavagyok-szörnyről?
A remény, hogy a szülés magától megindul, úgy eltűnik, mint a vasárnapi madártej ebéd után (húdemegkívántam), ellenben jön a szorongás a hétfői bevonulásról, amiben a szükségesnél jókorább fájdalom, elhúzódó  vajúdás, esetleges császár szerepel. Hát ez kudarc a javából, gondolja hősnőnk lelombozódva, és ezen az sem segít, hogy az eszével tudja, mekkora baromság is ez. Dehát ezen nem lehet segíteni, a pozitív gondolatok elkerülik a kis harmadik emeleti lakást, ahol már a szöszke kiscsávó is azt mondogatja az öccsének, hogy most már kijöhetsz! De ő bemutat mindenkinek, nem fogad szót, mert ha már mindenki ezt zsolozsmázza, akkor biztos nincs igazuk! Ő, köszöni szépen, remekül érzi magát odabent, még van ereje forgolódni, rugdosni, mindent megkap, amire szüksége van, minek erőlködne? 
Elég, ha az anyja erőlködik, amikor feláll a székről, ágyról, amikor lehajol, amikor megpróbálja kitörölni a fenekét, letekerni a vizesflakon tetejét, estébé... Minden egyes sóhajtásra ott terem az apa, na?? kérdezi, ez se kevéssé idegesítő ám. Ezért hősnőnk igyekszik csendben maradni, a jóslófájásokat eltitkolja, kényszeríti magát, hogy ne bámulja közben az órát, nem beleélni magát... de hiába, minden elmaradó összehúzódás után pofára esik, tudata legmélyén még van egy koszos, kivert kismacska, aki azt nyávogja, hátha... majd most... 
De nem, az ördög röhög a markába, persze csak tisztes távolból, mert ismeri ő már az asszonyokat, tudja, hogy ilyenkor már nem jó a kezük közé kerülni, mert ő húzná a rövidebbet.
Az ördög alapvetően egy puhapöcs.
Hősnőnk pedig szitkozódva fekszik le aludni, hogy aztán reggel felébredve ismét konstatálhassa: bizony ma se szült meg. És holnap se fog. 
Vasárnap csináltat a mamával madártejet.

Fear


Pár hónappal ezelőtt elém került az Instagramon egy fotó egy kismamáról, aki hatalmas pocakkal éppen valami bonyolult jóga pózt mutatott be. Mivel a jóga viszonzatlan szerelmem nekem (értsd: annyira lusta vagyok, hogy nem kezdek neki) rákattintottam, és a szövegben a lányka egy halott babáról írt. Emlékszem a pillanatra, igen, ahogy valami a bensőmben összerándult, amikor a valóságnak ez a szeglete rám zuhant: igen, babák meghalnak. Visszagörgettem ennek a történetnek az elejére, és végigolvastam több hét bejegyzéseit, és azóta is követem őt. Az a baba szülés közben halt meg, nem tudják az okát, és ez a kislány, istenem, talán 25 sincs, olyan bölcsességgel, méltósággal és alázattal meséli el az ő krónikájukat, amit időseknél is ritkán tapasztalni.
Engem annyira sokkolt, amit olvastam és láttam nála, hogy napokig nem tudtam róla beszélni, a Kedves nem értette, mi bajom van. Aztán amikor az Őrségben nyaraltunk, egy autókázás közben megpróbáltam elmesélni neki, de igazából csak artikulátlan hüppögés lett belőle. Mire ő döbbenten csak annyit mormogott, velünk minden rendben lesz. Talán nem is értette, nem is érthető, hogy egy kismama miért foglalkozik ilyesmivel, és bevallom, bennem az önvédelmi reflex eddig jól működött, nem kattintottam az ilyen nincsszivedhanem- típusú bejegyzésekre. De itt valami tanulnivalóm akadt, úgy látszik, ezt most értettem meg.
Mert ez nem a racionális félelem. Ez az, amit nem tudsz kontrollálni, csak van. Bennem akkor fogant meg, amikor elvesztettem azt a magzatot, akkor ősszel, két éve már, hát miért nem tudok túllépni rajta? Megtanultam, hogy milyen pillanat alatt lehet minden elveszíteni, amikor az ember azt gondolja, hogy minden rendben van. És persze zsolozsmázhatom, hogy minden rendben lesz, mondhatja ezt bárki, ott belül van egy kicsi hangocska, aki azt súgja: és ha nem? Vissza tudod adni?
Már megint az elengedés, igen.
Korábban, úgy a 36. hétig, olyan magabiztos voltam, hogy ez a baba majd korábban jön, talán többel is, mint a bátyja, később nem értettem, miért nem. Kicsit nagyképűen úgy gondoltam: megszülöm ezt is olyan gyorsan, flottul, mint az elsőt. De most már azt is tudom, hogy ez közel sem biztos, hogy így lesz, lehet, hogy a magam által felállított követelményeknek ezúttal nem fogok megfelelni. Az egész amúgy is baromság. Hát mit számít, hogy egy baba hogy jön világra, császárral, természetesen, mesterséges anyagokkal, méltósággal viselve a fájdalmat, vagy üvöltve? A lényeg, hogy megérkezzen.
De persze nagyon türelmetlen vagyok, és ez nem csak a testi kellemetlenségek miatt van, a karjaim között akarom már tartani őt, hogy tudjam: tényleg minden oké  vele. Velem. Hogy nem hal meg szülés közben. Hogy nem halok meg szülés közben. 
Abszurd? Igen. De lehetséges. 
Most megértettem, hogy ezt is el kell engedni, ezeket a legbensőbb félelmeket, amiket ki se merünk mondani, amiket szégyenlünk, mert gyerekesek, amikre mindenki azt mondja, milyen hülyeség, hát úgyis minden...
De ezek nem szavakból szövődnek, elmém zugaiban járkálnak, mint a gonosz manók, fel-felbukkannak, s a nyíló ajtók, amiket vizionálok a szülés megkönnyítése érdekében, nem tárulnak ki  teljesen addig, amíg azt nem mondom, érzem: legyen. Jöjjön, aminek jönnie kell, a fájdalom, a veszteség, az öröm, a könnyek, a magány, a bizonytalanság - minden. Mert ezen az utazáson, hiába vannak körülöttem sokan, alapvetően egyedül vagyok. Ez az én feladatom, nekem kell teljesíteni, senki sem várhat el tőlem semmit- de én magam magamtól igen. 
Van egy pillanat, ahonnan nincs visszaút.
Félek, igen, az újabb veszteségektől, mert szeretek, nagyon szeretek, és az életem, az, ahogy most van, gömb- szerűen kerek, mint én magam: a férfiak az életemből tanítottak meg igazán arra, milyen is nőnek lenni. Nőnek, nem annak az ábrándképnek, ami a médiából árad, én igazi vagyok. Vaskosak a combjaim, lóg a mellem, homlokmon ráncok kergetőznek pattanásokkal, karikák a szemem alatt, és még sorolhatnám. De két karommal ölelek, megnyugvást, vigasztalást hozok, gyengédséget adok, a szemem figyel, semmit el nem szalaszt, világot teremtettem, teremtettünk magunk köré, otthont, ahol mi mi vagyunk igazán.
De közben sebezhető is vagyok, mert nem tudom, nem akarom elhinni azokat a kegyes hazugságokat, amik felém áradnak, ez nem pesszimizmus. Csak látom, hogy az élet sokkalta komplexebb, kiszámíthatatlanabb, mint ahogy azt mi szeretnénk, és a leckék, amik ránk várnak, néha a legmeglepőbb helyekről jönnek elő. Aztán persze nem kötelező megtanulni. Lehet hinni a véletlenben, eleve elrendeltségben, akármiben. Tiszteletben tartom mindenki hitét. Én abban hiszek, hogy amik velem történnek, azokat át kell engednem a lelkemen, hogy megérintsenek, tanítsanak.
Nem az egyszerűbb utat választottam. Folyton kételkedem magamban. Az igazam, ha van, nem kőbe vésett: madártollra írt tétova szó csupán.
És féltem azt az érzést, ami először megvolt: hogy kompetens vagyok ebben a folyamatban, igen, nekem a szülés sikerélmény volt. Megcsináltam, minimális közbeavatkozással, egyedül. Alapvetően egy nagyképű picsa vagyok, hát ez van. De talán rendben van ez is. Talán, ezek az utolsó hetek, napok arról szólnak, hogy az ember tönkrezúzzon magában mindent, és újra építse az egész szart a romokból. Valami jobbra, szebbre. 
Ha szeretnétek, megnézhetitek a jógás lányt, de erős legyen a ti szívetek. 
http://instagram.com/ameliakyoga


A fájdalomról


39. hét

Nem, ez még nem a szülés. Ez ami előtte van, hogy tele legyen a tököd az egésszel, és ne érdekeljen, hogy mi vár rád a szülőszobán, le akarod tenni már, terhes lett az egész. Mindenhol fáj, nyögsz napközben, nem alszol éjszaka, a házimunka gyakorlatilag megszűnik, egy mosogatás is egy félmaratonnal ér fel. Utána lefekszel aludni.
Az a szerencse, hogy az ember az elsőnél még nem tudja, mi vár rá, aztán meg, röpke elmezavarban (csináljunk még egyet) elfelejti, hogy mekkora szívás volt a vége. Mire odakerülsz, már nem tudsz mit csinálni, fohászkodsz, vizualizálsz, szuggerálod a gyereket, hogy jöjjön már ki, reménykedsz minden egyes finom nyilallásnál, na talán ez lesz az.
De nem.
A baba remekül érzi magát odabent, esze ágában sincs kijönni, és, bár állítólag már nincs helye mozogni, ez nem gátolja meg abban, hogy a pocakra tett rokon kéz -többnyire az apja - tulajdonosában (nézd, mozog!) inkább szörnyülködő nyögéseket váltson ki, mintsem meghatottságot. A terminátor beindult...
Megérzéseid vannak? Felejtsd el! Akkor már rég megszültél volna a 37. héten, közben pedig közeledik a terminus, és a túlhordás réme. Mindenki azzal jön, ha meglát: még egyben vagy?? Már az apa is kezd türelmetlen lenni - ilyen az elsőnél nem volt - minden egyes "na?" kérdésénél csak szemedet forgatod, semmi. Ha hívod telefonon, hallod a hangján, azt várja, hogy azt mondd: elfojt a magzatvíz, ehelyett csak berendeled az obligát tejet, kenyeret. A nagyobbnak mentegetőzől, anya már nem tud felemelni, nem férsz hozzá a pocakjától, anyának fáj, satöbbi, satöbbi. Reméled, itt még nem utálja meg végképp a kistestvérét, aki az anyából egy hendikeppes labdát csinált, aki alig bír mozogni.
Mindenem fáj! - nyögi tragikomikus hitelességgel a fiad, elszorul a torkod, ahogy téged utánozva feláll a földről. 
Segítek, anya, mondja a lépcső tetejéről, kis dundi kezét előre nyújtva feléd, ahogy vánszorogsz fel a harmadikra levegő után kapkodva, esetleg alulról tolja a fenekedet, ahogy az apjától látja. Nevetés kaparássza a torkodat, de közben a túlélésre játszol. 
Pisilsz, anya? - kérdezi lefekvés előtt, megszokta már, hogy félóránként jársz WC-re, türelmesen várakozik a pizsamájában a széken állva, amig elintézed a dolgot.
Aztán persze eljön az a pillanat is, amikor összeomlasz kicsit, nem kell hozzá más, mint egy egész napos hasogató fájdalom, kevés alvás, bűntudat a nagyobbik miatt, akivel nem volt erőd és energiád játszani, próbálod visszatartani a zokogást, dehát nem sikerül. Ez olyan. Szeretteid tutujgatnak, szánnak talán ők is, dehát nincs mit tenni. A fiad, a drága, mély együttérzéssel veszi két kis tenyere közé az arcodat, ne sírj anya. Na, ettől az öreganyja is könnyezni kezd, szép kis kánon ez.
Másnap kicsit könnyebb, összekaparod magad, de azért a hajnalok többnyire a szőnyegen járkálva találnak, masszírozod a kezed, karkörzéseket végzel, próbálod ezt az elképesztő fájdalmat a kezedben enyhíteni valahogy. Vizesedés, persze, erre előtte csak legyintettél, ez egy esztétikai dolog, most már azonban tudod, micsoda szenvedéssel jár, zsibbad, sajog, érzéketlenné válik, nem tudsz fogni vele. Hol az egyik kéz, hol a másik, néha mindkettő, fel kell kelned az ágyból, mert elviselhetetlenül fáj. Két-három óra, és el is múlik, visszavánszorogsz az ágyba, aludhatsz még két órát legalább, hogy reggel aztán az apjának kelljen felöltöztetnie a nagyot, befújni a hónaljadat dezodorral, lecsavarni a kupakokat, kenyeret vágni, mert neked ezek már nem mennek.
Jóslófájások, jaj. Ilyenek az elsőnél nem voltak, így most felkészületlenül érnek, nem tudod megállni, hogy ne vedd be minden alkalommal: most aztán már tényleg szülni fogsz, rápillantasz az órára, várod a következőt, oké, aztán a következőt: semmi. Néha napjában többször, néha napokig semmi, befelé figyelsz, mint egy haladó hipochonder, keresed a jeleket, de nincsenek. Tiéd a csalódás, de azért előrelátólag nem szólsz senkinek, legalább az apját nem akarod hergelni ezzel. Ráér akkor, ha már tényleg olyan fájások jönnek. 
Csak jönnének már...

Fotó: Tibu, www.csepregiphotography.hu

Dackorszak



Helló, pokol. 
Gondolja hősnőnk, miközben ámulva figyeli a gyereket. Nem, ezt nem lehetett sejteni, hogy ez ilyen lesz, hogy ez az angyalszőke, szépséges kisgyerek ilyen kis köcsög is tud majd lenni. Dr J., Mr. H. elbújhatna mellette, ahogy egyik pillanatban még édesdeden eljátszik, majd nanomásodperc múlva felkúrja az agyát valami érthetetlenségen, és üvölt, és bőg, taknya messze száll, arca eltorzul, artikulátlanul kiabálja, hogy mit is akar.
Néha lehet rajta nevetni is.
De legtöbbször az ember lánya szépen lassan belehelyezné egy különösen hatékony darálóba. 
Hátha újra össze lehet gyúrni, valami kímélőbb verzióba. Pléj dóhh.
Hősnőnk sok könyvet, cikket elolvasott a témában, tanult is róla, de ettől még nem lesz egyszerűbb, már csak azért sem, állapítja meg sokadszorra, mert se a kisbabák, se a kisgyerekek nem tudják elolvasni végre azt a kurva szakirodalmat, hogy tudnák, hogy mit kéne csinálniuk ilyenkor. Nem használ a hidegvíz (te gyilkos!), átölelés (puhapöcs), magyarázat (minek?), hiába tudható, hogy itten bizony kiforratlan indulatkezelésről van szó, etceterá. Mertha a gyerek nanomásodperc alatt kúrja fel az agyát a csillagos egekbe (helló B-612-es bolygó!), akkor anyuka is, nem tehet róla. A Dalai Láma őszentsége biztos nyugodt maradna ezekben a szitukban. De neki nincs is gyereke, tud valamit az öreg.
Talán egy mediátor vagy egy kóccs kéne ilyenkor anya és fia mellé, aki lefordítaná a felek számára a másik mondandóját. Ügyfelem azt kívánja közölni, mondja hűvös tárgyilagossággal Dr. Prof. Docensné a szemüvege fölött átpillantva, hogy nem szeretne inni, noha a szomjhalál közelében van már, de sürgős játszhatnékja van, és ez halaszthatatlan fontossággal bír. Ezt ügyfelem maximálisan el tudja fogadni, válaszolja Prof Dr. Professzorúr, csupán azt szeretné, ha a Felperes megállna harminc másodpercre, hogy elfogyassza ezt az egy deciliternyi almafröcsit. Az sok, jön a szigorú válasz, legyen húsz másodperc. Legyen.
És akkor jön az ovi, a rettegett, ahol egy másik, erősebb szabályrendszerrel találkozik mindenki, ahol jóval több a gyerek, mint a bölcsiben, és ahol a szöszke angyal ismét megmérettetik. Hősnőnk tudja, nagyon is, hogy milyen sok múlik azon, hogy könnyűnek találtatik-e, hogy szeretik-e majd, hogy látják-e, hogy milyen valójában. Mert valójában lénye nagyobb része az az érdeklődő, vagány, nyitott, barátságos, jólelkű kisgyerek, akire olyan büszke anyukája. Emellett persze tudja, hogy nem könnyű eset, de persze ő látja a kivételes pillanatokat is, az ő nyakába van belesuttogva esténként, hogy nagyonszeretlekanya, meg hogy nagyonjóhogyvagytoknekem, ő jegyzi fel szorgalmasan az aranyköpéseket. Hogy aztán az ő pofája szakadjon le recsegve, amikor az óvónéni elmeséli, hogy a kicsi ártány megharapta a másik gyereket. Baszki, magzatom, direkt égetsz??!
A szaranyavagyok-szörny felkapja a fejét, és a levegőbe szimatol: kapás van! Oly régóta volt mellőzve, már-már azt hitte, legyőzték, de nem, ez csak a második menet, mennyi lesz még? Mikor dőlhet hátra az ember lánya, és gondolhatja azt: igen, megcsináltam? Kell hozzá a színötös érettségi, diplomák,  sikeres munka? Hősnönk ebben nem hisz. 
Egészséges legyen, és boldog, gondolja párás szemmel, ahogy nézi, nézi, kiscsikó, ficánkol, hosszú haját fújja a szél, nevet, kacag, hangját messzire viszi a szél, had nyíljanak a tündérek virágai tőle. Bámulja, mióta megszületett, a pici csomag, világított a kék szeme akkor is, adja a leckéket, lemondásról, elengedésről, örömről szeretetről, féltésről, és még sok mindenről, amit nem is lehet szavakba ölteni. Elfogadni, megtanulni nagyon nehéz. Sokszor érződik lehetetlen feladatnak, de aztán  jön egy új nap, új reggel, a picike üveges szemmel mered a semmibe, szopizza az ujját, közben morzsolgatja a matatit, hát semmi más nem kell, csak megölelni és szorítani, erősen.
Hősnőnk ezt teszi, minden reggel. Az idegeit meg újra fonja, erősebben, tartósabban, jön a második. 





Bálnatámadás


Terhes vagy? De nő is vagy!
Nem hagyta el magát, mondják mások elismerően (többnyire férfiak) ikszipszilonra. 
Nahát, az első pozitív teszt láttán te is elhatározod, hogy nem fogod elhagyni magad, milyen egy barom kifejezés ez, istenem! Próbálná meg bármelyik pasi görögdinnyésre hízva, fájó ezmegazzal, állandó pisilési ingerrel, gyomorégéssel, akármivel, főzéssel, takarítással, mégegy (kettő-három) gyerekkel összeszedettnek maradni, makulátlan külsővel, feszes fenékkel-mellel, perfekt sminkkel.
Tudom, rubintrékának ment. De az nem a való világ, haló!
A hétköznapi nőnek már eleve narancsbőre van a várandóság előtt, közben pedig a hasa megreped picit, de leszarja, (jó esetben), mert igazából arra koncentrál, hogy nemsokára szülni fog. A hétköznapi nőnek vannak rosszabb napjai, amikor felkelni sincs kedve, amikor szemrebbenés nélkül elmegy a mosogatnivaló mellett, remélve, hogy ha legközelebb arra jár, valahogy eltűnik a halom. Meg olyan is van, amikor az elsőszülött istentelen kupleráját nincs ereje összerakni fekvés előtt, tudván tudva, hogy a késő este haztérő, töksötétben belopózó apja bizony bele fog lépni a kint maradt legóba, és cudarul káromkodni fog, igaz, halkan, de azért nem annyira, hogy ne legyen kihallható belőle a szemrehányás.

Szóval, sajátságos tudással bővül az ember ismeretanyaga, melynek egy részét, szerintem, jobb is volna nem tudni.

Pölö:

  • Sok melltartód van, meg még veszel is, szoptatósat. Mégis azt a kettőt hordod, amit eddig is, bár  csak egy van, ami igazán a szíved csücske. Ahogy a hasad egyre nagyobb lesz, és felfele tolódik, vetkőzéskor szimatolsz: érződik-e már az a valami, amit én csak úgy hívok: bepunnyadt csöcsköz-szag. Ha, igen, még pár napig elmegy, aztán kimosod. Mármint a melltartót. Főleg nyáron.

  • Igenis lehet úgy szexelni, hogy közben a baba rugdos a pocakodban. Bár igaz ami igaz, a koncentrációt megnehezíti, és a dolog élvezeti értékéből is visszavesz picit...

  • Ahogy növekszik a hasad, egyre nagyobb a valószínűsége, hogy minden kiesik a kezedből, és amikor nyögve lehajolsz, hogy felvedd, odébblököd véletlenül. Hogy még nehezebb legyen.

  • Az elsőnél szuper, méregdrága krémet veszel, kened magad, reggel-este: mégis felrepedsz. Másodjára már csak akkor, ha eszedbe jut, vagy ha nagyon viszket a bőröd. Nem is repedsz fel!

  • Valahogy a tested kihagyja azt a részt, amikor sugárzónak, gyönyörűnek kéne lenned. Hé, arról nem volt szó, hogy PATTANÁSAIM lesznek, ez nem úgy van, hogy makulátlan lesz a bőröm, meg fényes a hajam, etceterá??

  • És igen, a fanbunda. Eljön az idő, amikor már nem látod, hogy mennyire vagy szőrös, egyáltalán nem látsz odalent semmit, emlékezetből törlöd ki, hoppá, holnap dokihoz kéne mennem, vizsgálat is lesz, odatapogatsz, jóóóóezmég! Majd legközelebb leszedetem, mielőtt megyek, különben is: mennyi szőrös muffot láthat egy nőgyógyász egy héten? Egyel több, vagy kevesebb, nem számít.

  • És az az idő is eljön, amikor legszívesebben pofán vágnál mindenkit, aki azt mondja, hogy meeekkoramárahasad!!! Hát terhes vagyok, bazdmeg, mekkora legyen?? Ugye, már bármikor megszülhetsz? Anyád. Még van tíz hét legalább.

  • Ha egy pasi megbámul az utcán, nem tudod eldönteni, hogy csak full perverz, vagy annyira mellfixált, hogy nem is veszi észre az alatta domborodó hasadat. Nem feltétlenül jó érzés, az önbizalmad nem lesz több tőle, akkor meg igazából minek?

  • Viszont elsírod magad a meghatottságtól, ha mondjuk egy szebb babás fotót látsz, ha pedig a kistesó van folyamatban, akkor a nagyobbik ölében a pici -típusú képeknél törik el végképp a mécses, megszülető kicsike, brühűűű, puszit ad az öccsének, brühühühühűűűűűűűűűűű!

  • Ugyanakkor szeretnéd a épp melletted lévő embertársad kezét a hasadra rántani, ha megmozdul a baba, és érezhetően rugdos. Az nem lehet, hogy létezik e planétán bárki, aki nem szeretné átélni ahogy a te magzatod aktvizálja magát! (Amennyiben ez egy kedves haverod, hát pech. Mármint neki. Új szintre léphetnétek a kapcsolatotokban.) Talán az elméd legeldugottabb sarkában van még egy kicsi a józan énedből, aki ilyenkor rácsap a már emelkedő kezedre, te pedig rajtakapottan ellenállsz ennek az elemi ingernek. Csak vigyorogsz, mint egy idióta. Szerencse, hogy a férfiak nem tudják, mi megy végbe a várandós nők fejében.

  • Épp csak kijöttél az egyik terhesgondozásról, és már itt is a következő, a hetek észrevételnül rohannak előre, nemrég még a szívhang miatt aggódtál, aztán a húsz hetes genetika miatt, most meg már lassan össze kéne készíteni a kórházi pakkot, átaludtam volna pár hónapot?

  • Ja, az alvás. Még ha nem is lennél notórius hasonalvó (én az vagyok), akkor is eljön a nap, amikor szenvedélyesen kívánod: bárcsak hasra fordulhatnál! Úgy érzed, ez lenne az egyetlen, üdvözítő módja az elalvásnak, hiszen már úgyis két órája fent vagy, merthogy a menetrendszerűen jelentkező hajnali pisi után nem tudtál viszaaludni. Néha random fájdalmakra ébredsz, néha meg arra, hogy hajnali fél öt van, és te tökéletesen éber vagy, holott nyilván nem aludtad ki magad. Nem is érted, miért szívat így a tested, mikor nemsokára majd egy csecsemő teszi veled ugyanezt. De ő legalább éhes lesz, ez is valami.

  • Ellenfényben gyönyörűen látszik, hogy milyen szőrös lett a hasad. Olyan vagy, mint egy őzike. Háj. Máj ném iz Bambi. Jane Bambi.

  • Ha első baba, férjed óv, véd, félt, aggódik. Az idegeidre megy vele. Ha másodszorra, sokadszora, ha nem is leszarja, de... néha napok telnek el, hogy megsimogatná a hasadat. Picit rosszulesik. Beszélj hozzá! Belehörög a köldöködbe, énvagyokazapád, na, kösszépen!



Szóval, ez van, néha szárnyalsz, megérint az egész spirituálisan, repesel, boldog vagy, várandós. Aztán, ezek a seholnebeszélünkróla- dolgok visszarántanak a földre, hogy tudd: az élet nem mindig olyan, mint egy nagy, rózsaszín marcipánmalac. De azért jó ez így, nem adnád semmiért, imádod azt a kölket ott a pocakodban, elég csak egyet rúgnia, és máris minden rendben van. Tarts ki, élvezd! Mindjárt vége.







A félelmekről


29. hét


Ezúttal minden máshogy van. Nem is vagyok meglepődve. 
Jobban tudatában vagyok annak a kivételes állapotnak, amiben vagyok, mint korábban, valahogy tudatosabb lettem az eltelt idő alatt, az egyszeri, a megismételhetetlen itt elől van a szívemben. Nem keresem a hasonlóságokat, bár igaz, ami igaz: nincsenek is. 
Nincsenek ezúttal reggeli rosszullétek: egész naposak vannak. 
Délután nem tudok lefeküdni, hiszen itt a fiam, bár olyan volt, hogy amíg ő játszott, addig én elaludtam mellette a kiságyon magzatpózba kuporodva. (Mikor - valószínűleg öt perc múlva - felébredtem, kis híján elsírtam magam az időközben keletkezett káosz és kupi láttán. Nem is értem, hogy lehet erre képes egy hároméves.)
A baba nem nyomja fel a szerveimet, mert annyira lent van, amennyire kábé szülés előtt kéne, így folyamatosan pisilni kell, pláne, ha még iszom is...
A libidóm nem tűnik el, mint először, úgy a felétől, hanem megsokszorozódik. A májam egészen fehér lehet már, persze a Kedves sem panaszkodik, ezért már megéri gyereket csinálni!
Nagyon hamar megéreztem az első mozgásokat, talán úgy a 15. hét körül, azóta pedig elképedve bámulom azt a már-már irreális mennyiségű és intenzitású mozgást, amit a magzatom produkál. A hasam eldeformálódik, hullámzik, mint abban a bizonyos alien -kitöréses jelenetben, kinyomja magát egyik oldalra, ami kőkemény lesz, a másik oldalon szemmel láthatóan és tapinthatóan semmi nincs. 
Amint lefekszem, azonnal felébred, néha fél órát is fent van, jóalvó lesz, persze!
Már nem akarok mindenáron a végéig dolgozni. Megkönnyebbüléssel íratom ki magam a dokival.
És türelmetlenebb is vagyok. Miközben igyekszem élvezni a pillanatot, hiszen valószínű, hogy nem lesz még egyszer ilyen, alig várom, hogy a karjaim között tarthassam őt, a négy évvel ezelőtti húzzukmégegykicsit-érzésnek nyoma sincs, nagyon várom, hogy itt legyen. Hogy minden rendben legyen vele.
Magyarul és németül terhesgondozódom, kissé tudathasadásos állapotban lavírozva a két rendszer jelentős különbségei között. Már nem háborgok a meglévő, számomra természetidegen orvosi gyakorlat miatt- tudom, a babák így is világra jönnek.

Nem félek a szüléstől. Tudom, hogy képes vagyok rá.

Viszont félek attól, ami utána rám, ránk vár, mert valami fogalmam van már róla. Ó, boldog, tudatlan, elsőgyereket-váró idők! A legnagyobb problémám az volt, hogy nem akarom gátmetszést... Nem láttam tovább a szülésnél.

Ma már tudom, az csak egy állomás.

Tudom, a legnehezebb családdá válni. A kettőből háromtagúvá, majd most néggyé. Hogy ez nem megy magától, ezért meg kell dolgozni, hogy a közénk érkező kisember puzzle-darabjai nem illeszkednek maguktól a mieink közé, a helyét meg kell keresni. Hogy meg kell ismernünk majd önmagunkat is ebben az új relációban, kétgyerekes szülőként, férfiként-nőként, nagyobb testvérként, egy új, más dinamikával rendelkező kapcsolatrendszerként.  Hogy meg kell tanulnunk egymást.
És ez jó.

Tudom, hogy képesek vagyunk rá.

Ha arra gondolok, hogy nemsokára itt lesz, hogy ezt a pici babát az én nagyfiam kezébe adhatom, túlcsordul a szívem: a legjobban azt várom, és arra vagyok leginkább kíváncsi, hogy ők ketten majd milyenek lesznek együtt. Féltem ezt a kapcsolatot, mert nekem nagyon-nagyon fontos, hogy jó testvérek legyenek, hogy szeressék egymást, még akkor is, ha közben civakodnak. Én nem tudom, ez milyen érzés lehet. Nekem nincs testvérem.

Ha arra gondolok, hogy valami baja lehet, összeszorul a szívem: tudom immár, milyen törékeny, milyen illanékony mindez, hogy nem magától értetődő, hogy az ember mindent megkap. Nem is lehet. A legsötétebb félelmem ez. De aztán hanyatt fekszem az ágyon, és a kicsi terminátor beindul a pocakomban, én pedig azzal szórakozom, hogy a kidudorodó parányi tappancsát visszanyomom gyengéden, mire ő válaszképpen még erősebben tolja ki azt.
Csak mi ketten vagyunk: a fiam és én.
Tudom, hogy képes vagyok majd úgy szeretni, mintha ő lenne az elsőszülött.



Három

Most nem a bizonyossággal kezdődik.
Vigyázzba áll minden, bennem a tagadás: nem akarom elkiabálni.
Nem, nem azért rossz a gyomrom, vagyok fáradtabb, nő a mellem. Nem akarok tesztet. Majd. 
A Kedves nem hagyja annyiban, lepisilem, azonnal pozitív. 
Bennem vigyázzba áll minden. 
A fiam körülöttünk futkározik, állunk egymással szemben az ablak előtt a fényben, örülsz, kérdezi az apja, csak bólintok. Belül csend van.
Végtelen hosszúnak tűnő hetek, végre újra úton, az ismerős úton, 90 km. Torkomat sírás szorongatja, ugye, minden rendben lesz? Ugye, dobog majd a kicsi szíve?
Előttem újra az a kis kerek naptár, forgatja a dokim, 8. hét, az jó, mondja, akkor már látványos a baba. Kis híján felnevetek, látványos? Nekem nem a látvány kell, hanem a bizonyosság.
Felkászálódok a székbe, remegek belül, nézem a képernyőt kifacsarodott nyakkal, hűha mondja a doki derűsen, már nem is tudom, mit érzek. Az előző hetekben a Kedves folyamatosan ikreket akart belém beszélni, ajjaj! Hát ez nagyon nagy baba, mondja, és felém fordítja a monitort, te jó ég, ott a keze, lába, parányi feje, hát nem is kérdés, hogy dobog-e a szíve, hiszen mocorog, egy pillanatra sem áll le! Ez bizony több, mint 8 hetes, inkább 12, mondja a doki.
Az nem lehet, hát nekem akkor még megjött! Az nem számít, mondja ő, az ultrahang nem hazudik.
Hazafelé, az autóban, ismét sírás fojtogat, de ez már az öröm. Hirtelen zuhanok bele ebbe a terhességbe, nézem a gyűrűt az ujjamon, hiszen ez egy várandós nő keze! Belül egy hang, halkan azt mondja: minden rendben lesz. Ezt suttogja már hetek óta, de nem merek hinni neki, talán majd most.
A babára gondolok, aki nem maradhatott velünk, körülöttem van az első pillanat óta, tudtam hogy ez lesz. A veszteség elvette a felhőtlen örömöt, már tudom, milyen könnyen szétfoszlik mindez.
Maradj magzat! Kapaszkodj.
Otthon kapkodós szervezkedés, a 12 hetes vizsgálatokról lecsúszni látszunk, végül Budapesten találunk egy helyet még, este hétkor. Odafele eltévedek, a kórház üres, kőkorszaki lift visz fel a negyedikre, azonnal behívnak. Hasamon a zselé hideg, hatalmas tévén végre ott van ő: ficánkol, izeg-mozog, alig lehet lemérni, de megvan mindene, minden rendben van! A néni átkapcsol 4D-re, tudja a nemét? És akarja megtudni?
Bámulom a monitort, büszkén beterpeszt, libeg a fütyi, nevetek. Tudtam én ezt. 
Ő az én fiam.
És mégis. Minden alkalommal, amikor megkérdezik, hányadik terhességem ez, habozok egy kicsit. Minden alkalommal el kell mondani, hogy ez a harmadik, és volt egy baba, aki nem maradt velünk, személytelen bólintás, lekönyvelik. Így megy ez. Nekik egyel több rubrika, nekem egy lélekkel kevesebb.
És mégis. Terhes vagyok, várandós vagyok, nő vagyok, misztériumok tudója, erre a pár hónapra összekapcsolódok a világmindenséggel, talpam alá láthatatlan angyalok szórnak virágszirmokat. A testem immár nem csak az enyém, a változások, az olyannyira áhított belső mocorgás, a növekvő pocak egy jól ismert út állomásai: mégis minden más.
A körnek nincs kezdete.



  

Press play

Gyere, játsszunk. 
Játsszuk azt, hogy a nap besüt az ablakon, végig a folyosón, szitálva száll a por, talán gyémántból van. Szép.
Játsszuk azt, hogy szagolgatjuk a fövő tojás illatát- milyen finom!
Játsszuk azt, hogy tenyerünk nevet a csacsiorr bársonyossága felett, meleg a szuszogás, kiszippantja a kezünkből az ennivalót.
Vagy azt, hogy a bőrünket simogatja a lágy, langyos szél, ami a fák közül röppen felénk, a fény bearanyoz minket, és ez így jó, nagyon jó.
Hogy csak mi vagyunk, senki más, sátorként borul fölénk az ég, nincs ítélkezés, énjobbancsinálom, nem kell félni, hogy mit rontanak el majd benned, bennünk a mások, amikor már közéjük kell menni.  
Csak mi vagyunk, igen, mi hárman, csak ez számít, fekszünk szorosan összebújva, akkor is ezt tennénk, ha állatok lennénk, őzikék, kisrókák, akár jegesmedvék... 
Féltelek, igen, a lelkedet, nincs rajta seb még, derűs vagy, kedves, nyitott, átadod magad az érzéseidnek, szégyenkezés nélkül. Igazad van. 
Hiszen minden arról szól körülöttünk, hogy hajszolják az emberek a valódit, minél nagyobb legyen, minél jobb, gyorsabb, drágább, hangosabb... A bennük lévő ürességet, hiányt próbálják betölteni azzal, hogy elmennek helyekre, ahol sok hasonszőrű van, divatos ruhákban, vékony mind, makulátlanok akarnak lenni, sok pénzt költenek tárgyakra, amitől többnek vélik magukat. De az igazi öröm nem tűzijátékkal jön, hanem halkan, észrevétlen: egyszer csak ott van, megingathatatlanul, nem számít, hogy másnak több, jobb, gyorsabb van-e. 
A boldogságnak nincs márkajelzése. 
Hát játsszuk azt, hogy mindez nem számít, kacagjunk, mintha nem tudnánk: az időnk véges. Ölelj szorosan, karjaid közt elkerülnek az évek, gyerek vagyok én is, vezess, mutasd az utat, ne hagyd, hogy eltévedjek! Amíg a szemed kékje rám ragyog, tudni fogom, merre van a jó irány, hát ölelj szorosan minket két kicsi karoddal! Mi egy család vagyunk.
Megdolgoztunk érte. 
Segíts, hogy elfeledkezzek róla, hogy mindez milyen törékeny, nem jó, ha a féltés erősebb a szeretetnél. A hétköznapok legyenek az ünnepnapok, azok, amikor együtt vagyunk, szólj rám, ha már megint a telefonom babrálgatom, ülj bele az ölembe, ha könyvet olvasok melletted, meséld el nekem, ahogy te látod! Túl hamar elmúlik mindez, csak egyszer vagy két, három éves, még alszol dél után, még azt mondod: ninc, pöszmösz, még beköthetem a cipőfűződet, anya, kakilni kell!
Nagyon szeretlek.
Segíts, hogy elhiggyem, ez az egy állandó, idő felett álló, hogy veled marad akkor, amikor szemem nem látja már az áldott nap fényét, tüdőm nem pumpál több levegőt, ujjaim nem surrannak tétován a hajadban, ha mi hárman, így, már nem létezünk többé. Ugye elviszed magaddal az útra a reggeli lustálkodásokat, a csuklásig fajuló nevetéseket, az autónk mellet elsuhanó utakat, amiket együtt jártunk be? Hogy kezed még akkor is emlékezni fog a kezemre, amikor már nem foghat meg, hogy nem feleded, amit tanítottam neked, nézd, ez a kapor, ez a menta, ez a feketerigó...
Soha nem volt még ilyen kincsem, ami ennyire maradéktalanul az enyém lett volna, mint te. Tudom, szépen lassan majd el kell engedjelek, hogy a magad útját járd, de akkor is, mindig az enyém maradsz.
Az én fiam.
Hát gyere, játsszunk!
Bármit, amit szeretnél, építek neked pályát, adok vizet a kannádba, vajat a pici késedre, gyurmát az asztalodra, anya, szaladjunk! Hát szaladok, veled, még nem hagysz le.  Még engem akarsz.
Tudom, minek örülnél a legjobban.



A budi

Igen, mesélek nektek a vécékről.
Fontos helyszínei az anyaságnak.
Az első, amikor lepisiled azt a bizonyos tesztet, vagy a poharat, amibe mártod, és ülsz remegő gyomorral, jéghideg kézzel addig a pár másodpercig, amíg az eredményt várod. Talán visszaszámolsz magadban, talán nem is tudod, hogy mit érzel, nem is mersz ránézni. Hogy mire odapillantasz, már biztos legyen, eltelt már a húsz másodperc?
Aztán, amikor a magzat éreztetni kezdi, hogy odabent van. Véget nem érő pisilési inger, esetleg a rókakoma, a vége felé már felállni is nehézkes róla. Ha vasat is szedned kell, pláne.
A szülészeten, beöntés. Kuporogsz az ülőkén (elvileg ugye nem ülhetnél rá, dehát...), a fájások között igyekszel szófogadó páciensként kiüríteni mindent magadból, majd ha jön egy újabb hullám, sziszegve állsz fel, a kis helység elsötétül, az örvény beszippant, hogy aztán visszaköpjön magából rövidesen. Visszaülsz újra.
Szülés után, még a kórházban, reggeli vizit, volt széklete? Kér hashajtót? Első önálló út a mellékhelységig, első pisi egyedül, büszke vagy, mint kisgyerekként. Melletted a baba, tanulsz pelenkázni, magzatszurok, köldökcsonk, a kis béka nyekereg, keze-lába vékonyka még, öleled magadhoz, végre.
Otthon, zaklatottan zuhanyozol, addig valaki figyel rá, legalább az alatt az öt perc alatt nem kell babasírást hallgatnod. Ülsz a WC-n, az ajtót nem csukod be, csend van, de azért hallgatózol, ha megnyikkan, rohansz. Utólag lehúzod.
Növekszik a ded, már mászik, elhasal az ajtó előtt, alul, a résen kukkol be, mit csinál apa, anya abban a pici helységben. Ölbe veszed, megmutatod, lehúzzátok, szia, pisi, integettek.
Már jár, már a kilincset is tudja kezelni, benyit rád, anya, micsinálsz? Öledbe mászik, dumál, ugrál a térdeden, leteker egy fél tekercs vécépapírt, századszorra is elmagyarázod, hogy nem kell ebből olyan sok. A csempére matricákat ragasztasz, előkészület a szobatisztaságra.
Figyelsz rá egy kicsit? Elmegyek vécére. Beülsz, igazából csak azért, hogy legyen öt perc nyugtod, az ajtót magadra zárod, fejed hátrahajtod, bekopog. Anya, gyere ki! Anya mindjárt jön, kisfiam, modja az apja. Döng az ajtó. Kezedben a telefonod, üveges szemmel görgetsz lefele hírfolyamot, fotókat, akármit. Nehéz sóhajjal állsz fel, nem sikerült? Kérdezi kint az apja. Hát nem.
Gyere, üljünk rá, próbálj meg pisilni! - Neeeeeeeeeem! Vége hajlandó, kuporogsz előtte, már nem érzed a lábadat, ő érdeklődve szemlél meg minden négyzetcentimétert, számba veszi a matricákat, egyszer csak hallod, hogy csurog a pisi. Nevetve tapsoltok, apa is odafut, szemedben könnyek, nem nőhet fel ilyen gyorsan, atyaég!
Anya, pisilni kell! Nem a vécébe, a bilibe! Nem a bilibe, a vödörbe! Kakilni kell, jaj, jaj, gyorsan! Hónod alatt a gyerekkel rohansz, kezedből minden kiesik, jól van, nagyon ügyes vagy! Anya pisilni kell, jaj, jaj, már mindegy. De a bugyija mégiscsak száraz. Térdelsz előtte, nyomja erősen, a kis pofája elvörösödik az erőlködéstől, muszáj nevetned, annyira aranyos. Hallod, ahogy csobban. Ahogy feláll a szűkítőről, összekakizza, lepucolod. A bölcsibe egyedül kimegy pisilni, visszaöltözik, kezet mos.
A munkahelyeden, tíz órás műszak, fáradtan lerogysz az ülőkére, csak még egy percet hadd üljek, kezedben a telefonod, az ő fotóit nézegeted. Mosolyogsz. A szíved túlcsordul, annyira szereted. Éjszaka hazaérsz, csendben belopózol, már a nagy ágyban, apa mellett szuszog, nem húzod le, fel ne ébredjenek. 
Reggel, ébredés, a szőnyegen összebújtok a fürdőköpeny alatt, már előre odakészíted a bilit, hogy ne felejtsen el pisilni. Este, fürdetéskor, nem figyelsz oda, belelépsz a teli bilibe, minden tiszta pisi. A szárítókötélen sorakoznak a parányi bugyik, ahogy elnézed a kis fenekét bennük, meghatódsz, milyen nagyfiú már! 
Egyszer csak, nemsokára, már ő zárja magára az ajtót.

1095

Hát igen, három éves lett.
Most puffogtathatnám az ilyenkor szokásos frázisokat, de inkább önmegtartóztatok, akinek gyereke van, az mind tapasztalta már ezt az érzést, hogy mintha száguldanának az évek.
Számomra talán a leghihetetlenebb szemlélni azt a folyamatot, ahogy abból a kicsi, tehetetlen csomagból hogyan lesz egy igazi személyiség, aki meghátrálásra készteti a felnőtteket, aki az ujja köré csavart már sokakat, a szüleivel az élen. 
Leírhatatlanul szeretem. 
Más lett a hazaérkezés, a sietős lépteim a lépcsőn, hogy végre átölelhessem, ahogy a karjaimba veti magát... más a fürdés, fütyidelfin, hatalmasakat kacag, sminkelek, feláll a székre, egy magasak vagyunk, a kis húsos ujját végighúzza a szemhéjamon, lila, mondja boldog elégedettséggel.
Más a főzés, percenként botlok el a mellém tolt kisszékben, hajamban a sárgarépadrabok, amiket a műanyag kenőkéssel szecskáz apró darabokra, a lelkes segítségnek köszönhetően immár a plafonon is zsírfoltok vannak. 
A világ, az én világom színesebb lett, bonyolultabb, több rétegűbb, sokat tanultam, tanulok mellette. 
Az elmúlt egy évben például:

  • A vér nem válik vízzé. Az éjszaka sötétjében nem lehet megmondani, hogy az apja, vagy a fia horkol-e ilyen baromi erővel. Vagy mindkettő. Még jó, hogy a kutyának csak az orra sípol alvás közben. Kakofónia a la Tarnai.

  • A gyerek haja kábé egy hét alatt éri el a vadmalac-szagot. Még szerencse, hogy szeret hajat mosni.

  • Igenis, le lehet szokni a tévéről, számítógépről, ráadásul nem is nehezen, és neki is sokkal jobb így, nem hisztizik érthetetlen dolgokért, viszont rengeteget játszik, futkos, nevet. Ahogy azt kell.

  • A csúnya beszédről is le lehet szokni. Legalábbis a gyerek előtt, bár ez őt nem gátolja meg abban, hogy a fullos orvosi rendelőben félhangosan ismételgesse, hogy a picsába! Majd még ráküldjön egy bazdmeget is, ha már lúd... Sajnos, az apja nem tud leszokni a csúnya beszédről.

  • Az ő kiskiflije tökéletesen beleillik az én nagykiflimbe. Még sosem aludtam ilyen harmóniában, összebújunk, mint a kisrókák, mondja félálomban közöttünk, mi halkan nevetünk az apjával, boldogan, és minden este alig várjuk, hogy átjöjjön már.

  • Egy kaki a bilibe igenis hatalmas dolog, aminek nagyon kell örülni. Meg is szoktuk tapsolni, sőt, a legelsőnél elmorzsoltunk egy könnycseppet is, hiába, az értékrend változik...

  • Ha viszont nem vagyok elég gyors a gyatya-és bugyilerántásban akkor a pisi nagyjából fele fér el a - jobb híján - odatartott tenyerembe, a többi a szőnyegen végzi.

  • Ha viszont nekem kell wc-re mennem... már gond nélkül megy a dolog úgy, hogy közben a hároméves rámnyit, anya, kakilsz? kérdezi őszinte érdeklődéssel, majd felmászik az ölembe. Néha ugrál is. Apja előrelátóan magára zárja ilyenkor az ajtót, ő pedig kétpercenként rohan oda, bekiabál a kulcslyukon, "apa, minden rendben?"- kérdezi őszinte érdeklődéssel.

  • Egy kisgyereknek minden játék, így a házimunka is. Nem kell aggódnom, hogy hogyan főzök mellette, mert lelkesen segít, vadul porszívózik, igaz, közben azért a kutyát is hergeli kicsit, áll a kisszéken a vasalódeszka mellett, együtt tologatjuk a vasalót, teát főzünk, a lilát kérem, mondja határozottan. Berakjuk a mosást, megnyomja a gombot, mosogatunk, utána megyünk gyorsan átöltözni, az ablakot is vidáman spriccolgatja. Mondjuk pakolni, na azt nem szeret.

  • Sokkal könnyebb vele most, hogy már beszél, és ki tudja fejezni magát, és arra is jobban figyel, amit én mondok, és persze mindent megjegyez. Azért még vannak olyan helyzetek, ahol ez a következőképpen zajlik: "-Soma, meg tudod mondani, hogy most mi a bajod?- Nehhhhheeeemm!"  - és bőg tovább.

  • Elképesztő a memória kapacitása, minden megerőltetés nélkül tanul meg viszonylag bonyolult dolgokat is, (mondjuk angolul számolni) és aztán nem is felejti el. Például, amikor egyszer poénból a pontpontvesszőcske-embernek fütyit rajzoltam... na azóta ezt csak fütyivel lehet rajzolni, számonkéri.

  • Megtanultam leválasztani az anya-énem, próbálok nem róla beszélni folyamatosan, nem mutogatok róla képeket, csak ha valaki érdeklődik, a munkahelyemen nem hirdetem, ha beteg, rosszul aludt, teszem a dolgom, mert tudom, alapvetően senkit sem érdekel. Ettől függetlenül a fiam még mindig nehezen viseli, ha dolgozom, ilyenkor hisztisebb, nyűgösebb. "Ne menj el, anya!"

  • Tudom már, hogy egy kisgyerek gond nélkül beilleszkedik a felnőttek életébe, mert végtelenül rugalmas, alkalmazkodó, neki az a természetes, ahogy a szülei éppen élnek. Nem érzem azt, hogy lemondás lenne, nem maradok le semmiről, az életem teljesebb lett. Sokszor persze nehezebb, de megéri. Ha ezt tudtam volna előtte, nem féltem volna ennyire a gyerekvállalástól. Főleg, hogy van két csodálatos nagymama, akik rengeteget segítenek, és akiket az én kicsi fiam imád, és tudom, hogy nálunk ugyanolyan jó helyen van, mint nálam. 

  • Megtanultam elfogadni magam, mint anya. Nem mondom, hogy maradéktalanul felszámoltam volna a lelkiismeretfurdalás-mumussal, de magabiztosabb lettem a saját szerepemben, mert látom, hogy milyen kis vagány, jólelkű, nyitott és érdeklődő a fiam. Látom, tapasztalom magam körül, hogy tényleg mindenki máshogy csinálja, de közben azt is, hogy a hibákat igenis ki lehet küszöbölni (lásd számítógépezés), és a legfontosabb még mindig a szeretet.

  • És talán, megtanultam az elengedést is. Egy kicsit. Hagyni a dolgokat a maguk medrében csordogálni, nem erőltetni olyan kapcsolatokat, amik nem mennek, engedni, hogy az igazán fontos emberek közelebb jöjjenek, s távolabb, akikkel már nem esik sok közös szó. Segítséget kérni, s elfogadni, hogy nem mindenkinek kell az enyém- hogy nem tudom mindenre a választ, hogy tévedek, hogy nem mindenkinek jó úgy, ahogy nekem.


- És végül, tudom már, hogy ideje van az örömnek, és a bánatnak is. Hogy a veszteségeket meg kell élni, meggyászolni, ha kell, évekig, engedni néha a szomorúságnak, mert ahol fény van, ott árnyék is. Nem szégyenlem többé, hogy néha félek, hogy ölelő karomat legszívesebben örökké a fiam fölé emelném, hogy megóvjam minden rossztól. Tudom, hogy ez a mérhetetlen szeretet, ami bennem lakozik felé, egyben sebezhetőbbé is tesz, mint valaha, hiszen van mit veszítenem. Próbálok teljesen jelen lenni a pillanatban, nem megfeledkezni róla, hogy mindez múlandó, hiszen felnő hamar, s a maga útját járja nemsokára... Így most ölelem, szorosabban, most nevetünk együtt, anya, szaldjuk, mondja vidáman, fogja a kezem, és fut, fut előre... Remélem, mindig előre tart majd, felfele. 
Én mindent megteszek, hogy támogassam.








A Tiltott Rengeteg

Kutyád, macskád, egyéb háziállatod van? És várandós vagy? 
Atyaúristendefelelőtlenhátelkapszvalamit!
Ne bringázz, ne egyél fűszereset, mert ideszülsz izibe, egy korty bort se igyál, ne menj az erdőbe, ne menj úszni, egyáltalán: te most TERHES vagy, nem egy normál ember. 
Hegyes a hasad: fiú, ég a gyomrod: sok a haja, zabáld a terhesvitamint, igyad a csalánteát, kend a bőröd, aludj sokat, ne hagyd el magad, tartsd a súlyod, minden reggel mérleg, atyaég, már megint egy kiló... most kettő helyett eszel.
Válassz orvost, fizesd le, bízz benne. 
Higgy a kórházi protokollnak, hogy a hanyattfekvés, beöntés, gátmetszés, oxitocin KELL. 
Szülésterv, ugyan! Alternatív? Te hülye hisztis picsa. 
Fizess a vizsgálatokért, szűrésekért, várd az eredményt, ne szorongj. 
Időben kezdj el szülni, ne akkor, amikor a dokid szabin van, a szülésznőd elutazott. Ne akard lelki síkon megélni, ne akarj ember maradni a folyamatban, te itt egy eszköz vagy: csomagold ki a gyereked. Csak kövesd az utasításokat, és minden rendben lesz. 
Kibújt hát végre: a tiéd, meg is kapod egy percre, aztán viszik is el, turkálnak a torkában, fenekében, éles hideg fénnyel világítják meg, zaj van, zűrzavar, csak az áhítat hiányzik. Az meg minek? Hisz csak anya lettél. Megtörténik sokakkal, minden másodpercben, szerte ezen a bolygón. Más is túlélte.
Osztály, reggel hatkor a hőmérő pittyenésére ébredsz, a nővérnek picit remeg a keze ahogy a homolokodhoz tartja, vizit délelőtt, volt széklete? Pár nap, és már haza is mehetsz. 
Szoptass igény szerint, szoptass három óránként, egy ekkora babának már ki kéne bírnia a négy órát, mi már három hónapos korotokban elkezdtük a hozzátáplálást, bió? Hülye vagy? Tök drága.
Csípőszűrés, bár laza, de azért kell a terpeszpelenka. Ne aggódjon, nem zavarja őket. Tényleg? 
Ne kapd fel, ha sír, elfogodkényeztetni, hordozókendő? Te normális vagy??
Fogzik, kened, adod a bogyókat, borostyánkő nyaklánc, én falhoz állítanám és agyonlőném azokat akik ilyet adnak a gyerekre, hát életveszélyes! Te még nem próbáltad? A miénk mágneses, amióta hordja, sokkal jobb.
Mézet ne, nyers tejet ne, hát nincs rá szükségünk, nekünk, embereknek, egyik állat sem issza meg más tejét, hát baromi egészségtelen,  estére nem issza meg a kakaót? Pedig a napi tejadagnak meg kéne lennie. Felkockázod a szenyót? Az enyém tudja harapni. 
Ne tedd le a földre, koszos lesz, bezabál valamit, a kutyát ne engedd a közelébe, megnyalja, hányok, undorító, nézi a tévét???!!  Szaranya vagy. Nézi a számítógépet????!!! Neked nem szabadott volna szülnöd. Nézd má, ez se tudja megnevelni a gyerekét, hát hogy hisztizik? Fellökte az enyémet?? Akurvaanyád. Elutaztok együtt? Micsoda felelőtlenség, minek ráncigálni azt a szegény gyereket. Miért nem tudtok most már a seggeteken maradni? Nem akarsz kistestvért? Pedig kell az a testvér! - Na, ez is csak egy karrierista. Még egy gyereket akartok?? Erre a világra??


Mindannyian ítélkezünk, értékelünk, kéretlen tanácsod adunk, aztán káromolunk, hogy nem fogadják meg. Pedig az igazság az: mindenki úgy csinálja jól, ahogy tudja, és, bár követünk el hibákat, mentségünkre szóljon, hogy nagyon szeretjük őket. Elárasztanak bennünket a válogatott, brittudósokkimutatták-jellegű információk, amiknek nagy része baromság, torzítás. Elhisszük, hogy a citromlé gyógyítja a rákot, mitöbb: hatásosabb a kemónál, lájkolunk, megosztunk, mert azzal segítünk. Tényleg? 
Hát inkább, szerintem, vegyük elő a józan eszünket, kételkedjünk, nézzünk utána, de legfőképpen nevessünk sokat, sétáljunk a természetben, legyünk együtt. Békében, szeretetben. 
De lehet, hogy nincs igazam. Ne fogadd el, ha nem hiszed.







Szépség/ideál

A várandós nő szép, sugárzik, fényes a haja, makulátlan a bőre, a pocakja szépen kerekedik. 
A magazinokban.
A valóságban felreped a hasa/melle, hullik a haja, pattanásai is vannak, a köldöke alatti vékony csík egy sikerületlenebb kindertojás összeragasztására hajaz, és hatalmas szőrszálak is nőnek körülötte. A vége fele elefántlábakon - és kezeken jár, mert vizesedik, az arca szintén felpuffad (a szülés jele!) a hatalmas pocaktól úgy megy, mint aki becsinált, a baba pedig néha egészen lehetetlen formákra rendezi át a frontális részeket. Persze, vannak kivételek, akiket a fentiek egyik része sem érint. 
A magazinokban.
Szóval elég szűkös az az intervallum, amikor az ember igazán szépnek láthatja magát, kis, gömbölyödő pocakkal, még semmi se fáj, még semmi sem formátlanul nagy.
A szülés után, még a szülőszobán, hitetlenkedve szemléltük a hasamat, ami eltűnt, szerencsére nem is lógott túlzottan, de a melleim ellenben hatalmasakká duzzadtak az elkövetkező napokban, hogy aztán felemásakká legyenek pár hét után- ezt is megénekeltem már korábban. Na, ez sem segít az önértékelésnek. Pedig a szoptatásnak köszönhetően olvadtak le rólam a kilók, sok éves rekordot mutatott a mérleg, olyan ruhák is rámjöttek, amiket rég elástam a szekrény mélyére. Három év sem telt el, és visszajött minden. Helló, lustaság, helló finom kaják!
És közben persze múlik az idő, a kevés alvásnak meglesz az eredménye: jönnek a ráncok, és én rémülten figyelem ezt a visszafordíthatlan folyamatot, a sötét karikákat a szemem alatt, odáig vetemedtem, hogy vettem arckrémet, és majdnem heti rendszerességgel használom is! Pedig utálom.
De csodák nincsenek, ellenben van genetika, meg káros környezeti hatások, meg rosszalvó gyerek, munkahely... 
És vannak a magazinok, a szépre hazudott hírességekkel, alakjukat visszanyerve, a szefik, amiket persze mindenki láthat, tapadós naciban, feszes fenékkel, a makulátlanná fotósoppolt arcok, körlámpától fénylő tekintetek, drága smink. Tudom, hogy hazugság, hogy manipulatív, mégis hatással van rám. Lassan elhiszem, hogy a nőnek ilyennek kellene lennie, XS-es mérettel, barbibaba alkattal, feszesen mindenütt, én miért nem vagyok ilyen? Miért vagyok kicsi és kerek, csámpás fogú, miért nem olyan kecsesek az ujjaim, miért lóg a mellem, miért nem találok az amorf testemre egy normális gatyát, miért L-es cuccokat kell vennem?  
Miért nem vagyok szép? 
Miért kell ehhez a hamis tökéletességhez hasonlítanom magam, miközben persze tudom, hogy nem igazi? 
Mostanában egyre többet gondolok a tizenéves önmagamra, olyan furcsán távoli már, elképesztő cuccokat bírtam felvenni, és persze kövérnek gondoltam magam akkor is, de a hajam gyönyörű volt, erős, sűrű csigákban göndörödött, nem voltak pattanásaim, ráncaim, magabiztos voltam. Bárcsak visszamehetnék, és elmondhatnám annak a lánynak, hogy élvezze ki ezt az időszakot, jaj, elmúlik hamar! Bárcsak elmondhatnám neki, hogy szép. Amikor ott áll fintorogva a tükör előtt.  
Bárcsak többször látnám szépnek magam most. Ne csak pillanatokra, esetleg egy-egy fotó erejéig. 
Mégis, úgy látszik: a szépségemet a fiamnak adtam. Gyönyörködöm benne, és közben magamat is látom, hiszen éppen olyan, mint én a gyermekkori képeken, nem fogom elfelejteni, hogy tudatosítsam benne, ha majd kamasz lesz, hogy milyen jó fiatalnak, ruganyosnak lenni, hogy ne másokat keressen, hanem a saját ideálját találja meg önmagában.
Furcsa ez a fordított rend: míg a férfiak többnyire tizenévesként, a húszas éveik elején olyan kiforratlanok még, esetlenek, gyerekesek, addig a nők "arany ideje" kábé huszonöttel lejár, onnantól elkezdenek hanyatlani (persze szigorúan magazinos szemmel), a férfiak egyre férfiasabbak lesznek, náluk nem baj a ránc, az őszülés, nincs narancsbőrük, striáik... Nehéz végignézni, hogy a férjed egyre jobb pasi lesz, mégha a homloka magasabb is egy kicsit, te meg kezdesz szipirtyósodni. Fiatalasszony, mondja a pénztáros, csókolom, mondja a kissrác, már nem tegeznek le az üzletekben, úristen, hány éves is leszek most??!
Lehet, hogy nem kéne már smink nélkül kimenni az utcára, hol van a régi üdeség? Ha lányom lenne, féltékeny lennék rá a szépségéért, fiatalságáért? Lehetek még valaha "jónő"? Mennyibe kerülne?
Eljön majd az az idő, amikor mindez nem számít már? Remélem. 
Addig is tudom: még fiatal vagyok.



Üzemeltető: Blogger.