Gyereket vállalsz, oké. Hosszú időre elmerülsz a kaksi-pisi-böfi-szopi körben, aztán jön az átfordul-feláll-fut-szobatiszta-beszél. Játszótér, lábzsák, itatóspohár, kölesgolyó, dentinox, körömvirágkrém (mindenre jó!). TGYÁS, GYED, GYES. GYES? Az mire elég? A fejed felett, mint az a bizonyos kard, lebeg a bölcsi, ovi. Vissza kell menni.
De hova?
Miközben ülsz a gyerek mellett a beszoktatás első napján, arra gondolsz: az időd lejárt. Már nem merülhetsz el a kizárólagos anyaság kényelmes, puha köntösében, fel kell öltözni, - rendesen, sminkelni, felfedezni, hogy ki is vagy valójában egyedül. Úgy értem, a gyerek nélkül, akivel eddig megbonthatatlan szimbiózisban éltél. Elmúlt az az idő, amikor azt gondolhatod "ahhoz képest, hogy nemrég szültem, egész jól nézek ki", szembe kell nézned azzal, hogy reggel már nem azt a gatyát kéne felvenni, ami a legjobban ellenáll a homokozónak, hanem azt, amelyikben emberszerűen nézel ki. Munkavállalónak.
És, ha nincs szerencséd, mint nekem, akkor nincs is hova visszamenni. Így elkezdheted a munkakeresés rémisztő rituáléit gyakorolni, megalázó beszélgetések közvetítőkkel, a sziví frissítése, fényezése, hogy túljussanak azon a bizonyos első mondaton: "jelenleg a kétéves gyermekemmel vagyok otthon GYES-en". Regisztrálások, új fénykép, ismerősök körbekérdezése. Válasz nélkül kiment levelek, visszautasító levelek.
A részmunkaidő, úgyis, mint utópia, egyre távolodik.
A gyerek közben meg persze csügg az anyján, aja, aja, mondja az enyém szerelmesen, miközben a kis dundi kezével simogatja a hátamat, kapargatja az anyajegyeimet. Ki hozza el, ki vigyáz rá, ha beteg lesz, ki hiszi el, hogy attól, hogy anya vagyok, még tudok dolgozni.
A saját szakmába való visszatérés, ugyan! Bárcsak lenne valami.
Aztán, ha szerencséd van, mint nekem, akkor egyszer csak adódik valami. A felvételi beszélgetésen a leendő főnököm elintézte ennyivel:
"Meg fogod tudni oldani, ha beteg a gyerek?"
"Igen."
"Akkor jó."
Elhitte nekem. Bizonyára itthon, Magyarországon is van ilyen munkahely, de ez, történetesen, a szomszéd országban esett meg, ahol részmunkaidőre felvettek engem, nulla tapasztalattal az adott területen, egy kicsi gyerekkel. És annyi fizetéssel, amit itthon, teljes állásban sem kapnék.
Egyetlenegy napot sem hiányoztam még a fiam miatt, de ez részben annak a mérhetetlen szerencsémnek (ismét!) köszönhető, hogy van segítségem, másfél nagymama (egyik még nem nyugdíjas), rugalmas munkaidő a férjnek... De ha neked nincs segítséged, akkor egyedül kell megoldani mindezt, a kicsi beteg lesz, te otthon maradsz, a főnök jelzi, hogy nem lesz ez így jó, a kollégák rosszallóan néznek, már megint betegszabin van, mondják. Mintha egy beteg gyerekkel wellness- kúra lenne az otthonlét.
Volt olyan, hogy szombat délelőtt mentünk az ügyeletre a gyerekkel (lentebb megénekeltem már ezt a remek élményt), utána vittük anyukámhoz, én meg mentem dolgozni, este 11-ig. Fogalmam sincs, azt a napot hogyan éltem túl.
Nem gondoltam volna, hogy ez ilyen nehéz lesz.
Hogy nehezebb lesz, mint a bölcsibe való beszoktatás.
Hogy a fiam nem tudja még majd' egy év után sem megszokni, hogy az anyja random napokon és időpontokra megy a melóba, hol hajnalban kel, és akkor reggel már nincs is otthon, amikor ő felébred, hol estére megy, és a fektetésnél nincs ott, majd egyszercsak megjelenik éjszaka. Hogy éjszaka, az ilyen napok után megébred, és, bár ott fekszek mellette, sírva kiabálja, hogy aja mingyá jön, aja mingyá jön.
Hogy amikor éjfélkor hazaérek, csendben bekúszok az ágyba, akkor még egy óráig nem fogok tudni elaludni, mert pörög az agyam, a sok új élmény, új szakma, új ismeretek, új emberek, mindezt egy idegen nyelven... Mire én elaludnék, a gyerek megébred, fél órát hömbölög, ahogy szokott, a végére én ismét felélénkülök, és kezdőik minden előröl... Így ismét eljutok a 4-5 órás napi alvásadagig.
Ezekben az időszakokban, a szabadnapjaimon reggel ülök üveges szemekkel bámulva kifelé a
fejemből, és arra gondolok, hogy mennyi mindent kéne csinálnom: feltakarítani, kimosni, kivasalni, főzni, boltba menni, elmosogtani... Persze aztán a negyedét se tudom megcsinálni, és már rohanok is a gyerekért a bölcsibe, azzal a rossz érzéssel, hogy rossz háziasszony vagyok, mert bizony nem patyolat a lakás.
"Nem szeretnél visszamenni tanítani?"
"...."
Hová? Senkit sem érdekel, hogy hány diplomám, hány nyelvvizsgám van, hogy mennyire voltam jó vagy rossz tanár, szakember, hogy mennyire imádtam a munkám. Viszont a számláinkat fel tudjuk adni.
Szóval munkát vállalsz. Az első napon valami régről ismert izgalom (esetleg szorongás?) kísér utadon. Immár két életed van: "odakint" te egy munkavállaló vagy, kolléga, esetleg főnök, elvégzed a feladatod, problémákat oldasz meg, ebédszünetet tartasz, munkaidőd van... Odahaza anya vagy, feleség, a munkaidőd sosem jár le, az ebédet te főzöd, és vigyáznod kell: a kettőt ne keverd össze. Mert a munkahelyeden senkit sem érdekel, hogy te anya vagy, otthon meg, hogy mi volt a melóban.
Tanuld meg letenni a küszöbön a cuccost.
Képes vagy rá.
