Somaegyetem

A tanulás/tanítás a hivatásom. Perverz módon mindig örülök, ha tanulhatok valami újat, még akkor is, ha körülöttem a többiek fanyalognak, még akkor is, ha látszólag az új ismeretre nincs szükségem.
Amióta anya lettem, egy újabb professzor került az életembe: a fiam. 
És rájöttem, hogy lehet szó bármilyen csoportmukáról, projektről, konstruktív életvezetésről, a legtöbbet mégis a kicsiktől lehet tanulni. Hogy mégis, hogy kéne élni.

Megtanultam például:

- Hogy hogyan kell birtokba venni a saját testemet. Elnézem, ahogy a fiam használja a testét, kéjesen nyújtózkodik, szálegyenesen ül, futkos, ha arra van szüksége, rázza a popit, ha az kell, elhelyezkedik a párnán, a mellkasomon, az apja ölében... Ellágyuló szívvel figyelem a babákat, ahogy a babakocsiban fekve lelopják a lábukról a zoknit, és aztán szépen felpakolják a pici tappancsokat a kocsi elején a merevítőre. Mert úgy kényelmes.

- Hogy a világ érdekes. Érdemes megállni, és észrevenni az apró részleteket, megfigyelni, ahogy az árnyékunk halad velünk az utcán, ahogy a galambok felrepülnek csapatostól, ahogy a csigabiga felmászik a fára. Hogy a virágok illatosak, - még a művirágok is! - fúú a szél, süt a napocska, és ez jó.

- Hogy haladni nem csak gyorsan lehet. Hogy ráérünk csak úgy sétálni a játszótér fele menet, és az sem baj, ha sosem érünk oda. Mert az egész világ egy játszótér, és játszani bármivel lehet. Rohanni felesleges.

- Hogy barátokat szerezni pár perc alatt is lehetséges. Hogy meg lehet bízni egy teljesen idegenben, a kezemet odaadni neki, és együtt szaladni. Mert együtt játszani jó.

- Hogy ha valami nem érdekes, nem tetszik, ott kell hagyni, és keresni valami mást. Nincs idő udvariassági jelenlétre, nem számít, mások mit gondolnak, mit várnak el, szerintük hogy kéne viselkedni, gyereket nevelni. Az élet szép, de csak akkor, ha nem játszmázunk, nem harcolunk egymással, viszont meglátjuk a jót.

- Megtanultam, hogy mi az igazi szépség. Elnézem a fiam, ahogy alszik, a fények és árnyékok tökéletes arányát a testén, az aranyhaja csigáit a füle mellett, bőre selymességét, és túlcsordul a szívem. Nézem a gyöngy fogacskáit, ahogy nevet, a valószinűtlenül kék szemét, és örülök, hogy még nem tudja, hogy mit számít, hogy valaki előnyös külsejű-e, vagy sem. Hogy nem tudja, hogy van egy olyan dolog, amit úgy hívnak: tökéletesség, hogy van testtömeg-index, proteinitalok, intim szőrtelenítő gyanta.

- Hogy a kimondott szavaknak ereje van, és nem tűnnek el, miután a hangszálaim rezgése alábbhagyott. Hogy ott rezegnek még a levegőben, sokáig, és a számítógép a pici homloka mögött mindent megjegyez, elraktároz. Hogy néha kellenek a saját szavak, mert a golyó nem hangzik olyan szépen, mint a gombolyag, és némelyiknek íze, sőt, bukéja van, amit ismételgetni kell, hogy beteljünk vele. És ez jó.

Hogy a szeretet nem egy állandó, változatlan dolog, hanem egy elő, alakuló folyamat, amelyben vannak hullámvölgyek is, igen, és, ha távolodok tőle a fizikai térben, felerősödik. A lelkem ott marad, vele. Hogy nem kell lelkiismeret-furdalásomnak lennie azért, mert néha maga alá temet ez a feladat, a gyereknevelés. Lehetek fáradt, szomorú, türelmetlen. Hogy ha az éjszaka közepén, többhónapi alvásmegvonás után, ismét felkel egy órára, akkor nem baj, ha ringatás közben azt zsolozsmázom, hogy gyűlölömgyűlölöm. És másnap nem kell azon filóznom, hogy most ezt vajon a szitura értettem, vagy a gyerekre. Nem számít. Hisz nagyon szeretem.

- Hogy élni csak igazán érdemes. Teljes erőbedobással. Hogy ha örülsz, örülj nagyon, kacagj, kiabálj, sikítozz örömödben, ugrálj, mondd el mindenkinek, más is hadd örüljön. Ha mérges vagy, add ki minden bánatod, sírj, toporzékolj, és el is múlik hamar. Ne nyeld le, ne frusztrálódj, mert görgeted magad előtt, és egyre rosszabb lesz. Ne legyél feleslegesen viselkedős. Legalább a szeretteid körében ne.
Élj igazán.





Üzemeltető: Blogger.