Pages

2013. július 8., hétfő

Beteg a baba

Minden szülő rémálma. A betegség, tökmindegy, milyen.
Attól a pillanattól kezdve, hogy megfogan, a "mindegy, csak egészséges legyen" nem lózung többé, hanem igazság, félelmetes tartalommal.
Amikor a fiam 5 hetes volt, a csípőszűrésen az ultrahang alkalmával kiedrült, hogy csak egy veséje van, és a rutinszerűen odavetett neaggódjonanyuka után csak azért nem hullottam atomjaimra rögtön, mert ott volt a kezemben a gyerek. Nem értettem, hogy hogyan lehet, hogy ilyen gyönyörű, életerős, és hiányzik egy szerve?? Az apja egész nap dolgozott, így csak telefonon meg sms-ben tartottuk a kapcsolatot, nemleszsemmibaj, nesírjazért, satöbbi. Aztán, az esti fürdetésnél, amire szerencsésen hazaért, álltunk egymás mellett, a kezében a fiam, aki felnézett rá, bele egyenesen a szemébe, azzal az ősbizalommal, amivel csak a gyerekek tudnak nézni, és akkor az én elfojtós, felnőtt férjem úgy kezdett el zokogni, mint... mint egy kisgyerek. Persze azóta túlléptünk ezen, és szerencsére ez nem egy betegség, de mégis, meglebegtet az ember előtt valami olyan szörnyűséget, amiről még beszélni sem merünk. 
Ha megkérdeznék tőlem, hogy mi az, amitől a legjobban félek, akkor azt válaszolnám, hogy attól, hogy elveszítem a szeretteim. Amióta anya lettem, ez csak erősebb lett, hiszen itt van valaki, aki ott lakott bennem, és hiába költözött ki már két és fél éve, a csontjaim is beleremegnek minden esésbe, ha pedig vér is folyik (ami elég gyakori nálunk), eszemet vesztve rohanok hozzá, ölelem magamhoz, gyomrom összeszorul, sejtjeim vigyázzba állnak.
Ha pedig beteg? Az többszörösen rossz, hiszen szenved ő, szenvedünk mi, a féltés, a gyógyszerek, orrszívás, csöpögtetés, befújás, pittyen a fülhőmérő, 38,9C. Nem alszunk, előkerülnek újra a telefonon a nyugtatós zenék, John kétszázhuszonhetedszer is elénekli, hogy vibrál a lány, mint a neon, a fiam feje a mellkasomon, szuszog kimerülten, aztén egyszercsak elnehezül: alszik végre.
Mindent megtennék érte. Mindent megtennék, hogy soha ne legyen beteg.
A nyár előtti utolsó roham: gennyes középfülgyulladás, arcüreggyulladással. Ügyelet a kórházban, a felnőttosztályon az a hentes nő, aki ment volna inkább hullamosónak, "csak hiszti" mondja lekezelően, mikor hárman alig bírjuk lefogni a gyereket, a füléből vér folyik: "csak megsértettem". Aztán, már egy másik dokinál, magánrendelésen, kiderül, hogy a dobhártyáját sértette meg, vérömleny van rajta. Legszívesebben visszamennék, és megetetném vele a leletet, és megtiltanám, hogy még egyszer gyerekek közelébe kerüljön, vagy inkább megturkálnám én is a fülét, hogy kipróbálhassa, hogy milyen. Ezzel valószínűleg az az apuka is egyetért, akinek a kislányát orrmandulával műtötték, és benn felejtettek egy tampont, ami lecsúszott szegénykének a torkába, előttünk szedték ki neki mintegy húsz perc alatt, földöntúli zajok kíséretében. A másik anyuka, nagyobbacska kislánnyal, szintén a sorban várva (a felnőtteket veszik előre) falsápadtan néz rám, én vissza rá, ugyanolyan rémülten.
Mégis az a pillanat, amikor le kell ülni a rendelőben, lefogni a gyereket, remeg a karom, alig kapok levegőt, folyik rólam a víz, és legszívesebben én is sírnék, mert olyan erős, mert annyira nem akarja, mert nem tudom megmagyarázni neki, hogy muszáj megvizsgálni, mert annyira sajnálom, mert annyira féltem... "Fel kell szúrni!" A szoba elsötétül egy pillanatra, csak azt ne, nyögöm rémülten, engem szúrtak, sokat, emlékszem, nagyon fájt. nem akarom, hogy neki fájjon, hogy ezen kelljen keresztülmennie! Foghegyről odavetett akkorhozzavisszanötnapmúlva, és már kint is vagyunk. Öt nap múlva, magánrendelés, tiszta a füle. Jó, hogy nem engedtem, jó, hogy mindent megpróbáltam.
A tehetetlenség a legijesztőbb, hiszen ő hisz bennem, segítenem kell, nem okozhatok csalódást neki. És mégis, néha kínozni kell az orvossággal, gyógyszerekkel, hogy ne legyen még nagyobb a baj.
Csak soha ne legyen beteg. Csak soha ne legyen nagy baja.
Bár nem vagyok vallásos, mégis sokat járunk mostanában templomba, mert a fiam nagyon szereti, első útja mindig a gyertyákhoz vezet, hosszasan pakolgatja őket, felsorakoztatja, visszarakja... Én mindig meggyújtok egy gyertyát ilyenkor, és nem azért, mert ő annyira akarná. Érte. És akkor elküldök egy fohászt, valahová fölfele, valakinek, hogy vigyázzon rá, hogy óvja meg őt. Ez a legfontosabb.

Tegnap, elém került egy kép, kicsi lány, tizenhárom, rákos hat éve. Most feladta a küzdelmet, napjai vannak hátra. Valami olyan elemi erejű fájdalmat érzek, ami a fiam előtt nem lett volna ilyen erős, hát még gyerek, még nevetnie kéne, futkorásznia, szerelmesnek lennie, visszapofázni a szüleinek, nem pedig aláírni az újraélesztés megtiltását...A másik, fiúcska, rohamok, műtét, bekötött fejű képek, a harmadik, alszik már, örökre, és még sorolhatnám, szörnyűség. Csak a gyerekeket ne!
Csak a fiamat ne.

Úgyhogy ha van időtök, kedves, láthatatlan olvasóim, küldjetek egy fohászt oda fölfele ennek a kislánynak.  Aludj jól, Taila. Legyen neked könnyű az átkelés.

Popular Posts

Followers

Keresés ebben a blogban

Blogger templates

Blogroll

Popular Posts