Mégyeszer másodszor

Egy gyerek nem gyerek, mondják.
Mikor jön a második, kérdezik, amikor az első éppen, hogy csak kibújt, és az embert (legalábbis engem) a hideg kirázza a gondolatra.
Az elején.
Aztán, egyszer csak, valami kezd megváltozni, nem is tudom, mikortól és hogyan. Szembe jön egy szép kislány, szőke fürtökkel, esetleg egy pufi kisbaba. Vagy lát az ember egy pici, meztelen talpacskát, vagy babaruhát. Vagy akármit. Addig a kistestvér csak egy statisztikai adat, valamiféle elvont fogalom, ami eméletileg jó lenne, de a gyakorlatban? Na nem, kösszépen. Majd, egyszer, ha átalussza az éjszakát. Ha kipihentük magunkat, ha összeszedtem magam, ha picit visszatérhetek a rendes kerékvágásba, ha picit újra visszakapom magam. Persze közben rájövök, hogy ez nem így megy - az éjszakákat sosem fogja végigaludni, és mostmár nonstop fáradt leszek, és a fiam még akkor is velem van, ha nem vagyunk együtt, az anyaság a bőrömbe égett.

Közben a kérdések elmaradnak, mert már az összes ismerős megkérdezte, minumum egyszer, hogy lesz-e kistesó. Meg a sarki boltos is, a kutyát sétáltató bácsi az utcán, a galamb, ami a fejünk felett elrepül. A híradóban a fő hír után szegezik nekem a kérdést. De már nem húzom fel magam miatta.
Sőt, mintha kitörölték volna a rossz emlékeket, a hosszú éjszakázások, a fájdalmas szoptatás, szivatós bevásárlások, üvöltős hisztik aprósággá alacsonyodnak. És az ember, nyilvánvalóan valamiféle elmebaj hatására, elkezdi akarni azt a második gyereket. Az se baj, ha fiú lesz, megint. (Úgyis az lesz.)
Az elsőnél éppen, hogy lepattantunk a szopórollerről, miért ne szállnánk fel egy újra, egy másikra?
Furcsa érzés, hullámokban tör rám. Néha, azt gondolom, nem vagyok normális, hátkelleznekemégegyszer??? És mégis. Minden hónapban, a ciklus végén, a petefészkeim mérgesen toppantanak: hát már megint feleslegesen termeltünk??! Ez a fájdalom valami új féle lehet, eddig nem éreztem, és persze lehet, hogy csak én mesélem be magamnak, hogy azért van.
És hát, itt van az előző, sikertelen próbálkozás árnyéka is. Sokat gondolok rá, valamikor mostanában születne meg, ha velünk maradt volna. Így, ahelyett, hogy őt hordtam volna ki, kihordom a vágyat, hogy szeretnék még egy gyereket. Ezt a vágyat nem lehet racionalizálni, néha előjön, vagy éppen eltűnik, de szerencsére még nem tart a rögeszme stádiumnál. Csak úgy van. 
Arról nem is beszélve, hogy sajnos, a körülmények nem kedvezőek eme újfajta hobbi kialakításához, hiszen nem vagyunk olyan helyzetben, amikor egy gyerek bevállalása csak elhatározás kérdése lenne, és ezt viszont, sajnos, racionalizálni kell. A munkahely, a feladandó számlák, a jövő megalapozása, mind-mind szerepet játszanak abban, hogy az ember azt súgja a türelmetlenkedő petefészkeknek: ne most. Még várni kell. Mire ők: jó-jó, de ne tökölj sokat, mert a végén még meggondoljuk magunkat!

Igen, néha az is eszembe jut, vajon nem pofátlanság-e még egy gyereket kívánni, remélni, hogy minden rendben lesz, és, főleg, hogy egészséges lesz. Hogy megérdemlem-e, hogy elég jó anya vagyok-e, hogy a testem partner lesz-e megint, újra, és újra előről... Aztán elengedem ezt is. Most még nincs itt az ideje, talán soha nem is lesz, de a fiam itt van, minden porcikájában tökéletes, és szeret, és ölel, és kacag a gyöngy fogacskáival, most az a legfontosabb, hogy ő boldog legyen. Hogy minél több élményünk legyen együtt, hogy megéljük a pillanatot, hogy örüljünk annak, amink van.
Közben meg igyekszem nem túlságosan szatírosan (vagy szatírásan?) bámulni mások babáit, vénkisasszonyosan vigyorogni a babkocsikba, feleslegesen megsimizni szöszke buksikat.
Majd egyszer.
Üzemeltető: Blogger.