Ma hálás vagyok. Mindenért.
Hogy van egy gyönyörű családom. A férjem, akit szinte gyerekfejjel szerettem meg, és azóta is szeretek, szüntelenül. A kisfiam, aki elérkezett abba a szakaszba amikor bármit csinál, mond, annyira cuki, hogy nincsenek is rá szavak, és aki épen, egészségesen érkezett erre a világra, és az eddigi akadályokat nagyon jól vette. A szeretteim, akik itt vannak bent a szívemben, akik formálnak, segítenek, támogatnak, akik fényt visznek a napomba, és akiket alig várom, hogy eljöjjenek hozzánk, hogy főzhessek, hogy beszélgessünk, hogy nevessünk, hogy vitatkozzunk...
Igen, öregszem, érzem. Reggel a tükör már nem kegyes, rémültem bámulom a ráncokat (azakiszépazreggelisszép, kössszépen, Csárli), nézem az arcomat, ami változik. Persze az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a több, mint két éve tartó folyamatos kialvatlanság sem segít a dolgon, egy-egy jólalvósabb éjszaka után legalább nem sikítok fel hangosan, ha meglátom magamat a fürdőszobában felkelés után. És mégis. Ha az embernek gyereke születik, az idő valahogy felgyorsulni látszik, hiszen nemrég még egy kis csomag volt csak, ma meg már szilaj, mint egy kiscsikó, és úgy is rohangál szanaszéjjel a világban.
A fiam ráébresztett az elmúlásra, arra, hogy ő még itt marad (remélhetőleg), amikor én már nem leszek, hogy a sejtjeim, a vérem, a gének, melyeket tőlem örökölt, elkísérik őt ezen az úton, akkor is, ha én már nem mehetek vele együtt. Ma még fogja a kezem a zebrán, ma még csimpaszkodik belém éjszaka, de nemsokára talán egy lány nyakába fúrja ugyanígy azt a szép kis fejét, szalad a barátokhoz, önálló lesz. Már most is sok mindenben az, én neveltem ilyennek. Tudom, hogy nehéz lesz elengedni, de azt is tudom, hogy muszáj, és csak remélem, hogy olyan elegánsan és könnyedén tudom majd megoldani, mint az én édesanyám. Pedig biztos nem lehetett könnyű neki sem.
Szóval hálás vagyok. Hogy mindezt megérhettem, hogy ülhetek mellette szótlanul a szőnyegen, és bámulhatom, ahogy játszik, nézhetem, hogy hogyan nő lassan-lassan az a kis szöszke haja a fülére, ahogy a ruháin a kapcsok már nem érnek össze, ahogy a pici lábujjai kikandikálnak a bölcsis szandálja orrán. Hogy összegyűjthetem a - komoly nehézségek árán - az éjjel, alvás alatt levágott körmeit, hogy együtt örülhetünk minden egyes új szónak, amit megtanult, hogy még feltolhatom a fenekét a mászókán, hogy még hátra se kell fordulnia, csak a kezét nyújtania felém, ha segítség kell, mert tudja, hogy úgyis ott vagyok. Hogy ott lehetek.
Már nem figyelek arra, hogy minek, hogyan kéne történnie a gyerek fejlődésében, nevelésében. Csak elfogadom, azt, ami van. Próbálom kinyitni magam az ismeretlennek úgy, hogy közben ne legyenek prekoncepcióim. Próbálom megélni a pillanatot a maga teljességében, nem kívánni többet annál, mint ami megadatik, nem elégedetlenkedni, nem követelőzni. Nem veszek lottót. Úgy érzem, pofátlanság lenne.
Kicsit persze sajnálom a fiam, hogy nem fog majd emlékezni arra, amikor az anyja még fiatal volt, hogy a két tenyere, mint egy zárójel az arcomon, nem konzerválja a vonásaimat, hogy nem garantálhatom, hogy vele maradhatok addig, amíg kell. Igen, sokat gondolok a halálra, de nem olyan borongósan, inkább tényszerűen. Tudom, hogy vége lesz, vége kell, hogy legyen. Nem is bánom. Csak remélem, hogy van még időm, hogy láthatom, ahogy a férfiak az életemből hogyan cseperednek fölfele- az ifjabbik férfivé, az öregebbik meg, hát öregemberré. Zsémbessé, valószínűleg. De akkor is szeretni fogom, a magasodó homlokát, a szarkalábakat a szeme körül, meg az ősz hajszálakat- e két utóbbi a férfiaknak ugye jól is áll, ez ám az igazságtalanság! Én meg igyekszem tartani velük a lépést majd, legjobb tudásom szerint. Mert őmiattuk igazán érdemes.
Aztán egyszer csak, majd letakarom a tükröt a fürdőszobában.
