Jó lenne már, ha nem kéne nyolc réteg ruhát fel-és levenni sétához, tapicskolni a sárban (mondjuk ez csak nekem okoz problémát), a kesztyűfelhúzási képtelenségben szenvedő fiamnak vörösre fagyott medúzahideg tappancsokkal matatni a pólóm alatt, és egyáltalán: félhomályban élni.
Pár nappal ezelőtt, amikor a szánalmas kis napocska átderengett a felhők között, az én kicsi fiam a gangra kilépve egészen extázisba esett tőle, hangos eööööö! kiáltásokkal mutogatott a húsos pici ujjaival a fény felé boldogan. Még neki is feltűnt, hogy milyen régen láttuk már.
A tavasz. A megújulás ideje. A változásé, ébredésé. Azon gondolkodtam, én vajon miként változom, jó, vagy rossz irányba, fejlődök-e, vagy stagnálok... Aztán feltűnt, hogy ha ismerőssel találkozom, és szóba kerül a gyerek, rendszerint arról kezdek el beszélni, hogy milyen nehéz feladat mindez. Már többször is észrevettem, de csak most volt időm úgy igazán elgondolkodni róla, és elszégyelltem magam (mondjuk ez nem újdonság, saját bejáratú szégyenfalam van itthon).
Mert ez akkor az jelentené, hogy nekem alapvetően ez nehéz, és nem öröm? Miért nem arról beszélek ilyenkor, hogy mekkora boldogság, hogy itt van a kiscsávó? Csak azért, mert nem szoktam "dicsekedni", vagy tényleg tehernek élem meg?
Elérkeztem az életemnek egy olyan szakaszába, amikor csupa kérdőjel vesz körül. Volt már ilyen, emlékszem, de most azért jóval több a fény bennem. De azzal, hogy anya lettem, átértékelődött minden, és bizony több is a bizonytalanság, hisz a felelősséget, azt nagyon érzem, de sokszor sajnos a tehetetlenséget is, hogy a felmerülő gondokat nem tudom megoldani, hogy túl sok hibát követek el. Erről már szokszor, sokféleképpen írtam, úgy tűnik az anyaság legbelsejében az aggodalom mellett ott csücsül a lelkiismeret-furdalás, szúrós seggű lidércek ezek, nem könnyű őket elűzni.
Ezért elhatároztam, hogy mostantól pozitív leszek. Arra figyelek, ami jó: pl. igaz, hogy még életében nem aludt át egy éjszakát sem, de legalább jól eszik. De nem, nem is erről van szó, van valami sokkal magasztosabb a gyerekvállalásban, amit nehéz megfogalmazni, talán ezért is nem beszélek róla. De példát tudok mondani.
- Amikor este elalszik rajtam. Ahogy fekszem a kiságyon, feje a mellkasomon, szuszog, esetleg horkol, akkor egy kicsit a világmindenséget élem meg, és azt kívánom, bárcsak örökké tartana ez a pillanat. Főleg mostanában, ahogy a sólámpa fényénél még játszunk egy picit, és látom, hogy milyen boldog, kiegyensúlyozott kisgyerek.
- Amikor megfogja a kezemet az utcán, és akár 10 (!) métert is sétálunk így, nem rohanunk, csak andalgunk, kéz a kézben, az nagyon jó érzés.
-Amikor figyelem, ahogy felfedezi a fütyilibegtetés technikáját fürdés közben, ahogy áll, kisterpeszben, valami egészen sajátságos módon rázza a vállát, felsőtestét, és közben üdvözült mosollyal figyel lefele, hogy hogyan mozog a csomag.
- Amikor megállíthatatlanul nevet, ráncolja közben az orrát, villogtatja a gyöngy fogacskáit, aztán elkezd csuklani. Sokáig.
- Amikor megfogja valamelyik mesekönyvét, a kezembe adja, beül az ölembe, és becuppanntja az ujját, felvéve ezzel a mesehallgató pózt.
- Amikor elkezdi felfedezni a beszédet, ahogy ismételgeti a neki tetsző szavakat, peeeeersze, mondja hangsúlyosan, tetovás, mutat az apja karjára fürdés közben, ahogy számba veszi a tetoválásait, gumiciiiiii, ha a gumimacit akarja nézni a számítógépen. Na, mondjuk azt, aki kitalálta és megrajzolta/zenésítette ez a fertelmes, takonyzölt medvét, azt bizony én egy méretes szívlapáttal csapnám agyon, és még fel is venném a nevét a súlyosan emberellenes cselekedetek elkövetőinek a listájára.
- Ahogy tüsszent, és aztán nevet, mert tüsszenteni jó.
- Ahogy mindent szétpakol, lever, felborít, mert a rendetlenség jó.
- Ahogy imádja az órákat, tiiik-taak, mondja, ha meglát egyet, bííííím-baaaammm, ha harangoznak, miközben széles terpeszben állva billeg ide-oda, miközben mutogat.
- Amikor lélegzik, mocorog, fut, eszik, átölel, amikor szeret. Amikor szeretem. Mindig.
Ennek ellenére néha jól esik, és kell is panaszkodni. Talán panasz-klubbot kéne indítanom anyukáknak, ahol összeülhetnénk, és jól kimoroghatnánk magunkat. Mert azért az megnyugtató, hogy más is hasonlókon megy keresztül, hisz ha az ember folyamatosan azt hallja, pölö, hogy "ó,az én gyerekem 6 hetes kora óta átalussza az éjszakát!", akkor azért elmorzsol a foga között egy bazdmeget.
Igen, néha nehéz. Nagyon, nagyon nehéz. De jó, hogy ilyen mélysége van, mert így van ilyen magassága is.
