Pages

2013. január 18., péntek

Önismereti tréning

A fiam két éves lett.
Azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy ez idő alatt semmi sem alakult úgy, ahogy elképzeltem. Talán csak az, hogy mennyire lehet szeretni egy ilyen kis csomagot, aki gyorsan, túl gyorsan nő fel.
Mégis, rengeteget tanultam, elsősorban magamról, de arról is, hogy hogyan működnek a babák, hogy a kapcsolatok hogyan alakulnak az olyan extrém helyzetekben, mint a gyereknevelés.

Megtaultam például:


  • hogy a leghatékonyabb kínzási mód az alvásmegvonás,
  • és sokkal kevesebb (értsd: 4 óra) alvással is el lehet még lavírozni, mint azt hittem volna,
  • hogy egy idő után az ember végképp feladja azt a reményét, hogy a gyerek valaha is átalussza majd az éjszakát.
  • hogy a fogzás a leguniverzálisabb dolog a világon, mert mindent rá lehet fogni, a nemevést, a nemalvást, a fosást, piros pofit, a nyűgösséget, és mindezek ellenkezőjét is,
  • hogy bármilyen drága is a pelenka, negyven decinyi pisit, amit a tulaj 2 perc leforgása alatt produkál, egyik sem bír ki,
  • hogy az ember ingerküszöbe olyannyira lejjebbmegy, hogy a babaszaros tenyérrel még simán elvan hosszú ideig, anélkül, hogy feltűne a szag. 
  • Tudom már, hogy a csend az nagyon-nagyon gyanús,
  • nemcsakhogy gyanús, hanem egyenesen rémisztő tud lenni,
  • hogy egy 12 kilós, 90 centis kiscsávó 20 perc alatt éri el a "háteztnemhiszemel", 30 perc alatt a "húbazzeg" állapotot a rendetlenség terén,
  • és, hogy igenis van olyan, hogy egy gyereket zavar a rend.
  • hogy a szaunaszag a konvektorból nem a por miatt van, hanem a mérnöki pontossággal beleejtett színes ceruza lassú égése miatt,
  • hogy a fiam számára az egyetlen járható út egy fiók kipakolása után a türkiszkék melltartómmal a nyakában való rohangálás,
  • hogy a gyerek papucsa nyom nélkül tud eltűnni egy 50 nm-es lakásban, 
  • és olyan sosincs, hogy egyszerre mindkettő a lábán legyen.
  • Tudom már, hogy sokkal türelmetlenebb vagyok, mint hittem,
  • és, hogy lehetséges, hogy egyik pillanatban még elolvadok az imádatától, a másikban pedig meg tudnám fojtani (falhozcsapkodni, felaprítani, kukába kidobni, kedvtől, hangulattól függően)
  • mint ahogy az is, hogy már pusztán a gondolattól, hogy mit fog szólni az ajándékához, könnyekig meg tudok hatódni,
  • és, hogy komoly önmegtartóztatás kell ahhoz, hogy a világ minden játékát ne hordjam haza neki.
  • Már csak azért is, mert a legjobban nem a méregdrága játékokkal, haem a hétköznapi tárgyakkal (lásd türkisz melltartó) lehet szórakozni. 
  • Megtanultam azt is, hogy létezik olyan, hogy túrófüggőség - reggel kelés után roham a hűtőhöz, "tutúúúú", bölcsi után hazaérünk, rögtön "tújó"
  • hogy a krémtúró olyan nyomokat hagy a pofazacskón, melyek csak a közösségbe éréskor tűnnek fel, amikor már késő észervétlenül eltűntetni, mert mindenki azt nézi, hogy vajon mivel kente össze magát a gyerek,
  • és olyan nyomokat hagy a ruhán, amik nagyon nem túrónak néznek ki. Legalábbis nem krémtúrónak.
  • hogy azt soha, senki se látja, ha elsőre szót fogad, ha mintaszerűen játszik, egyáltalán: jógyerek, de csak a fullos utcán lehet fejhangon üvöltve hasravágódni, hisztizni úgy, hogy a takonycsiga cudarul leér az álláig/szájáig,
  • ha vendégek jönnek, főleg gyerekesek, akkor mindig a legrosszabb oldalát kell megmutati.
  • Tudom már, hogy a lehető legkárosabb dolog őt más gyerekekkel, magamat más anyukákkal összehasonlítani,
  • mert a korábban viszonylag stabilnak mondható önértékelésem hihetetlen mélységekbe tud lezuhanni önerőből is, nem kell neki még a bezzegelés,
  • és, hogy mindenki úgy csinálja jól, ahogy tudja, és nem szabad mások felett ítéletet mondani a gyereknevelés terén.
  • Ennek ellenére mindenki megteszi.    
  • Én már igyekszem leszokni róla.
  • Megtanultam, hogy minden, amit teszek, mondok, példa, amit a nyomomban járó kismajom leutánoz, legyen szó az asztal cukin tisztítgatásáról, vagy a "fasz" szó kiristálytisztán való kiejtéséről- miközben még nem is beszél,
  • és, hogy nagyon kell figyelnem magamra, mert az a tükör, amit a gyerekem mutat rólam a tettei, viselkedése, érzései által, igazabb, mint bármelyik az életemben,
  • és igyekeznem kell, hogy ebbe a tükörbe belenézve ne kelljen szégyenkeznem.
  • Ez néha sikerül is.
  • De inkább nem.
  • Tudom már, hogy ha én azt gondolom, milyen jó móka lesz a szánkózás/bóbitázás/mesedarabozás stb., ő a kicsi szíve minden melegével rühellni fogja, az tuti,
  • és felesleges elvárásokat állítanom ez ügyben, mert csak csalódni fogok,
  • ennek ellenére borzasztóan kiábrádulok minden egyes ilyen alkalommal, amikor az üvöltő gyerekkel elhagyjuk a terepet. És ezt csak magamnak köszönhetem.
  • hogy nem a babának kell megtanulnia emberül, hanem az anyjának babául, mert egy ilyen pici számára rohadtul fusztráló, ha nem értik meg,
  •  és ebben, illetve a megfelelő kommunikációban felé még nagyon sokat kell fejlődöm.
  • Megtanultam, hogy én vagyok a felnőtt. Hogy felőttem. Hogy úgy is kell viselkednem, hogy félre kell tennem magamat, hogy előrelátónak kell lennem, hogy tudnom kell. Ha ma nem megy, holnap jobban kell próbálkoznom, mert nincs második esély. Hogy a gyerekkor elmúlik, mint egy hosszú, meseszagú, dallamos pillanat, és elmúlok én is majd, mint anya. Most kell jól csinálnom.



És végül, megtanultam, hogy mindez érdektelené válik, a jön a kétéves, és a gyöngy fogacskáit villogtatva rám vigyorog, és átölel, szorosan, olyan szorosan, ahogy csak a gyerekek tudnak.



Jó hogy itt vagy, kisfiam.

Popular Posts

Followers

Keresés ebben a blogban

Blogger templates

Blogroll

Popular Posts