Milyen érzés elveszíteni egy magzatot?

- Az elengedésről


Ugyanazzal a bizonyosággal kezdődik, mint először. Tudom, hogy odabent van. Valahogy kapcsolatba kerül velem, és én ővele, érzem a jelenlétét, gondolatban szólok hozzá. Még nem tudja senki, csak mi ketten, hogy együtt vagyunk. 
A teszt azonnal pozitív lesz, meg sem lepődök, bár van bennem félelem a hogyantovábbtól, nyugodt vagyok, megint az az eleve elrendeltség érzet, ennek így kellett történnie. Számolgatok, mikor születik majd meg, hogyan kell átrendeznünk az életünket. Alig bírom magamban tartani a hírt, de még várni kell, míg megfelelő a pillanat. A Kedvest sokkolja, ő aztán erre nem számított, látom rajta, de tudom, később örülni fog. 
Aztán valahogy minden elromlik. 
Először a számolgatás után úgy tűnik, már megfogant, amikor engem műtöttek az epémmel, telefonálgatás a sebésznek, nőgyógyásznak, én arra számítok, hogy mind a ketten azt mondják, nem lesz baj, de persze ilyet senki nem merne kijelenteni. Elkezdek aggódni.
Kormányablak, TGYS-t, GYED-et nem kaphatok, mert passzív GYED-en vagyok, nincs munkahelyem, egy év munkaviszony kellene, így csak a 25ezres GYES marad. Abból nem jövünk ki. Ha talán Ausztriába találnék állást...
Esténként számolgatunk, újra át-meg átbeszéljük, beteg baba, munkahely nélkül...
A félelem lassan felfelé kúszik a nyelőcsövemen. Napokat sírok át. Ez az én gyerekem, a magaménak érzem, nem lehet így racionálisan gondolkodni, én őt akarom!
Randi a nőgyógyásszal, az odavezető egy órás út alatt folyik a könnyem, talán majd ő látja, hogy minden rendben van-e. Ultrahang, a baba kisebb, mint gondoltuk, így a műtét miatt nem kell aggódni, talán öt hetes. De még nincs szívhang. Másfél hét múlva, pénteken újabb ultrahang majd, most már a kórházban. 
A doki látja rajtam, hogy félek, áldja meg az ég, emberségből akadémiát nyithatna, rá is férne úgy a doktorok 90%-ra. - Már aznap megjelentek az első pirosas-barnás jelek, tudja ő is, a félelmem nem megalapozatlan, de bíztat minket kedvesen. 
A következő hét összeolvad, minden alkalommal szorongva megyek a wc-re, hiába, folyamatosan vérzek. Nem nagyon, de itt a kicsi is sok. Pedig émelygek, fáradékony vagyok, mégis, az öröm eltűnt, egyre ritkábban bukkan fel a szülés, születés témája, csak múlnának már a napok... Vajon melyik véres paca vagy te, angyalom?
Talán szerdán, először fel sem tűnik, jön a csend. Pénteken, a kórház felé vezető úton végre megfogalmazódik bennem az, amit eddig elfojtottam: már nincs itt, érzem. Már nem tudok hozzá szólni, elment. Tartanám, de nem tudom, nincs erőm, talán visszahozhatnám még... de ahhoz csoda kellene. 
Az ultrahangban hatalmas tömeg, sok nagy pocakos kismama, az NST mellé ülök le, hallgatom a dübörgő szívhangokat, bárcsak én is ide járhatnék majd. Két óra is eltelik, mire sorra kerülünk, ujjaim jegesek, de hideg a tér is bennem, a csend, az üresség. Nézem a képernyőt, ott a fekete kis kör--- 
de belül üres, ő is, mint az anyja. Nincs szívhang.


Személytelen sajnálkozás, kimegyünk, a többi kismama közé. Még én is az vagyok. Miközben hívom a dokimat, egy másik lány boldogan hívja valakijét, egészséges, kislány. Összefacsarodik a szívem. Megbeszéljük, hogy kedden visszajövök. Küret.
Kinnt, a kórház előtt nedves az avar, fúj a szél, emberek jönnek-mennek, hát hogy lehet, hogy az élet nem állt meg? Hogy senki sem gyászolja ezt a magzatot, ami bennem van, de a lelke már valahol máshol jár? Vajon visszajön hozzánk valaha? Nincs bennem düh, csak fájdalom, mérhetetlen. Az álom, a kétgyerekes család álma egy pillanat alatt foszlott szét, a boldog képzelgés a belső mocorgásról, babszagról, szeretetről, eltűnik, úgy mint ő. A könnyeimen keresztül látom az utat, hát senki sem veszi érszre, hogy mi történt velünk??
Még egy gyereket sem tudok magamban tartani. Még elvetélni sem tudok rendesen. 


Szorítom magamhoz a fiam, de jó, hogy ő itt van, hogy ez nem elsőre történt, de így is tudom, ha valaha még terhes lehetek, sohasem lesz már olyan gondtalan várandósságom, mint az elsőnél. Újra és újra elsiratom azt az életet, ami már sohasem lehet az enyém, miénk. Este gyertyát gyújtunk érte, egy újabb angyalka körülöttünk, vigyázz ránk, csillagom. Bocsáss meg. 
Vasárnap, rokonoknál, falun, érzem, hogy vérzek, nagyon. Mire hazaérünk átázik alattam az ülés, rohanok fel a harmadikra, a fürdőszoba, mint egy mészárszék, mindenütt vér, öklömnyi alvadt vérrögök jönnek ki belőlem, teljesen szürreális jelenet. Véres kéznyomok a villanykapcsolón, vérfoltok a folyosón, mindenütt. Ahogy megyünk lefelé a lépcsőházban, ott is mindenütt vércseppek. A kórházban a sürgősségin, csak újra és újra el kell mondanom, hogy van egy halott magzatom, és már fel is vesznek. A nőgyógászaton fiatal, műtőssegédnek kinéző doki, rideg, vágja a pofákat, ilyen durván engem még nem vizsgáltak meg, továbbra is ömlik belőlem a vér. Már nem sírok, a fájdalom otthon maradt, de ahogy folyik el belőlem a vér, úgy gyengülök, a számtalan papír kitöltése közben igazán rosszul leszek, zúg a fülem, a nővérek segítenek, ők legalább kedvesek. A szobában, ahová kerülök, egy sorstárs, öt hetes magzatot vetélt el, látszik, hogy egész nap sírt, vidám társaság leszünk mi ketten. Pár perc múlva már visznek is a műtőbe, felfekszem a keskeny ágyra, a vénámba nyomják az altatót. Mire magamhoz térek, már nem vagyunk együtt, ő és én. 
Éjszaka nem tudok aludni, pörget az adrenalin, mint az első szülés után, feszít a karomban a kanül, talán két órát, ha tudok pihenni. Másnap reggel ugyanaz a doki a falnak dőlve, a lehető legtávolabb állva tőlünk mondja az utasításokat, ülőfürdő, házasélet mellőzendő két hétig, köszi.
Hazafelé, a lépcsőházban még ott vannak a vérnyomaim. Nyomok belőlem, a gyermekemből.

El kell engedni. Ezt az álmot, erről a gyerekről. Talán belém nézett, és azt gondolta: nekem ilyen anya mégsem kell. Talán, egyszer, majd újra találkozunk, és én felismerem majd, vagy egy új lélek jön majd hozzánk? Talán ez volt az utolsó alkalom.
Nem tudom.
Mégcsak most tanulom az elengedést.

Olvastam valahol, hogy minden baba otthagyja a DNS lenyomatát az anyában, a sejtjeiből egy kicsi ott marad. Nekem két gyerek lenyomata van a méhemben. Örökre.
Talán nem is lehet maradéktalanul elengedni. Talán nem is kell.
Egyszer, majd, már nem fog fájni.

Üzemeltető: Blogger.