Hőségriadó, hisztiriadó

Anyának lenni folyamatos harc. Elsősorban önmagammal. 
Mert hiába szeretnék, nem tudok jobb lenni önmagamnál. A határaimat tágítani, a lemondást könnyűvé tenni- nagyon nehéz. És lemondás, na az van elég.
Mióta gyerekem van, méginkább  tudatosult bennem, hogy milyen önző is vagyok, hogy mennyire egyszerű, amikor az ember még önamgában van és nem kell alkalmazkodnia egy másikhoz, ez nem olyan mint bármilyen más (pár)kapcsolat.
Mert amikor a baba megszületik, az anya testéhez az ő kis teste még sokáig, nagyon sokáig hozzátapad. Igen, nézem az én másfél évesemet, ahogy egy lépés távolságról hosszan nyújtja felém a kis kezét, hogy menjek vele. A két lépéssel odébb lévő akármiig. Ha belemerül a játékba, és leülök, 2 perc mulva jön, felállít, és oda kell mennem mellé. Így a jó, mint egy kismajom, a virtuális farkincájával kapaszkodik belém, de én fáradt vagyok, nagyon fáradt. 
És ez a hőség, elviselhetetlen. 
Nem tudunk tőle aludni, ellenni a lakásban, közben meg persze harsogják mindenhonnan, hogy milyen veszélyes dél körül kint lenni. De egy pici gyereknek semmit sem mond az UV-sugárzás, ő menni akar. Azonnal, máris. És ha hazaérünk, rólam folyik a víz, kezemben a bevásárlás, akkor ő bizony hisztizni kezd, hogy vegyem ölbe, és vigyem fel a harmadikra. Nem hajlandó maga jönni, pedig tudna, de most nem, fáradt, nyűgös, én is. Felveszem,  mind a 12 kilójával tapad hozzám, összeizzadunk, kétszer meg kell állnom, míg felérünk, a csuklómat vágja a bevásárlótáska, folyik a könnyem, kapkodok a levegőért.
A lakásba beérve megcsap a meleg, nincs hová menni. 
Szeretném nem felhúzni magam a sokadik üvöltésen, néha sikerül is, de inkább nem. Összecsikordul a fogam, bazmegolok, teljesen hiába. Nem lesz jobb, sőt. Én szégyenlem magam pár perc múlva, a fiam tovább bőg, én vagyok a felnőtt, uralkodnom kell magamon! De nem megy. 
Rettenetesen bánt, hogy ezt a harcot mindig elvesztem. Ennyi frusztrációt még sosem kellett kiállnom, de ez nem mentség. Ebből is látszik, hogy alapvetően mennyire antinő vagyok. - Sosem foglalkoztatott igazán az anyaság, a házasság, én nem voltam az a kislány, aki ilyeneket játszott. Én fára másztam, bringáztam, de a legtöbbször mégis egyedül voltam, és elfoglaltam magam. A gondolataim világot teremtettek körém, emlékszem a forró, lapos, de éles szélű horvát sziklákra, ahol azt játszottam, hogy én tudom csak az utat. Mezítláb, óvatosan lépkedtem kőről- kőre, és boldog voltam, és elégedett. És azóta is, igyénylem azt, hogy önmagamban legyek, de ez a luxus nem igazán adatik meg. És ettől még nehezebben viselem ezt a feladatot, amit most elém tett az élet. Igen, egyre kisebb leszek, csúszok lefele, nem mentség, hogy nagyon szeretem, ha nem tudom jól szeretni. Nem mentség, hogy megpróbálom, ha nem megy. Itt nem lehet hibázni, itt minden bevésődik, tudom ezt, nagyon is jól. 
Nincsenek osztályzatok, de ha lennének, biztos megbuknék. 



Üzemeltető: Blogger.