Milyen érzés elveszíteni egy magzatot?

- Az elengedésről


Ugyanazzal a bizonyosággal kezdődik, mint először. Tudom, hogy odabent van. Valahogy kapcsolatba kerül velem, és én ővele, érzem a jelenlétét, gondolatban szólok hozzá. Még nem tudja senki, csak mi ketten, hogy együtt vagyunk. 
A teszt azonnal pozitív lesz, meg sem lepődök, bár van bennem félelem a hogyantovábbtól, nyugodt vagyok, megint az az eleve elrendeltség érzet, ennek így kellett történnie. Számolgatok, mikor születik majd meg, hogyan kell átrendeznünk az életünket. Alig bírom magamban tartani a hírt, de még várni kell, míg megfelelő a pillanat. A Kedvest sokkolja, ő aztán erre nem számított, látom rajta, de tudom, később örülni fog. 
Aztán valahogy minden elromlik. 
Először a számolgatás után úgy tűnik, már megfogant, amikor engem műtöttek az epémmel, telefonálgatás a sebésznek, nőgyógyásznak, én arra számítok, hogy mind a ketten azt mondják, nem lesz baj, de persze ilyet senki nem merne kijelenteni. Elkezdek aggódni.
Kormányablak, TGYS-t, GYED-et nem kaphatok, mert passzív GYED-en vagyok, nincs munkahelyem, egy év munkaviszony kellene, így csak a 25ezres GYES marad. Abból nem jövünk ki. Ha talán Ausztriába találnék állást...
Esténként számolgatunk, újra át-meg átbeszéljük, beteg baba, munkahely nélkül...
A félelem lassan felfelé kúszik a nyelőcsövemen. Napokat sírok át. Ez az én gyerekem, a magaménak érzem, nem lehet így racionálisan gondolkodni, én őt akarom!
Randi a nőgyógyásszal, az odavezető egy órás út alatt folyik a könnyem, talán majd ő látja, hogy minden rendben van-e. Ultrahang, a baba kisebb, mint gondoltuk, így a műtét miatt nem kell aggódni, talán öt hetes. De még nincs szívhang. Másfél hét múlva, pénteken újabb ultrahang majd, most már a kórházban. 
A doki látja rajtam, hogy félek, áldja meg az ég, emberségből akadémiát nyithatna, rá is férne úgy a doktorok 90%-ra. - Már aznap megjelentek az első pirosas-barnás jelek, tudja ő is, a félelmem nem megalapozatlan, de bíztat minket kedvesen. 
A következő hét összeolvad, minden alkalommal szorongva megyek a wc-re, hiába, folyamatosan vérzek. Nem nagyon, de itt a kicsi is sok. Pedig émelygek, fáradékony vagyok, mégis, az öröm eltűnt, egyre ritkábban bukkan fel a szülés, születés témája, csak múlnának már a napok... Vajon melyik véres paca vagy te, angyalom?
Talán szerdán, először fel sem tűnik, jön a csend. Pénteken, a kórház felé vezető úton végre megfogalmazódik bennem az, amit eddig elfojtottam: már nincs itt, érzem. Már nem tudok hozzá szólni, elment. Tartanám, de nem tudom, nincs erőm, talán visszahozhatnám még... de ahhoz csoda kellene. 
Az ultrahangban hatalmas tömeg, sok nagy pocakos kismama, az NST mellé ülök le, hallgatom a dübörgő szívhangokat, bárcsak én is ide járhatnék majd. Két óra is eltelik, mire sorra kerülünk, ujjaim jegesek, de hideg a tér is bennem, a csend, az üresség. Nézem a képernyőt, ott a fekete kis kör--- 
de belül üres, ő is, mint az anyja. Nincs szívhang.


Személytelen sajnálkozás, kimegyünk, a többi kismama közé. Még én is az vagyok. Miközben hívom a dokimat, egy másik lány boldogan hívja valakijét, egészséges, kislány. Összefacsarodik a szívem. Megbeszéljük, hogy kedden visszajövök. Küret.
Kinnt, a kórház előtt nedves az avar, fúj a szél, emberek jönnek-mennek, hát hogy lehet, hogy az élet nem állt meg? Hogy senki sem gyászolja ezt a magzatot, ami bennem van, de a lelke már valahol máshol jár? Vajon visszajön hozzánk valaha? Nincs bennem düh, csak fájdalom, mérhetetlen. Az álom, a kétgyerekes család álma egy pillanat alatt foszlott szét, a boldog képzelgés a belső mocorgásról, babszagról, szeretetről, eltűnik, úgy mint ő. A könnyeimen keresztül látom az utat, hát senki sem veszi érszre, hogy mi történt velünk??
Még egy gyereket sem tudok magamban tartani. Még elvetélni sem tudok rendesen. 


Szorítom magamhoz a fiam, de jó, hogy ő itt van, hogy ez nem elsőre történt, de így is tudom, ha valaha még terhes lehetek, sohasem lesz már olyan gondtalan várandósságom, mint az elsőnél. Újra és újra elsiratom azt az életet, ami már sohasem lehet az enyém, miénk. Este gyertyát gyújtunk érte, egy újabb angyalka körülöttünk, vigyázz ránk, csillagom. Bocsáss meg. 
Vasárnap, rokonoknál, falun, érzem, hogy vérzek, nagyon. Mire hazaérünk átázik alattam az ülés, rohanok fel a harmadikra, a fürdőszoba, mint egy mészárszék, mindenütt vér, öklömnyi alvadt vérrögök jönnek ki belőlem, teljesen szürreális jelenet. Véres kéznyomok a villanykapcsolón, vérfoltok a folyosón, mindenütt. Ahogy megyünk lefelé a lépcsőházban, ott is mindenütt vércseppek. A kórházban a sürgősségin, csak újra és újra el kell mondanom, hogy van egy halott magzatom, és már fel is vesznek. A nőgyógászaton fiatal, műtőssegédnek kinéző doki, rideg, vágja a pofákat, ilyen durván engem még nem vizsgáltak meg, továbbra is ömlik belőlem a vér. Már nem sírok, a fájdalom otthon maradt, de ahogy folyik el belőlem a vér, úgy gyengülök, a számtalan papír kitöltése közben igazán rosszul leszek, zúg a fülem, a nővérek segítenek, ők legalább kedvesek. A szobában, ahová kerülök, egy sorstárs, öt hetes magzatot vetélt el, látszik, hogy egész nap sírt, vidám társaság leszünk mi ketten. Pár perc múlva már visznek is a műtőbe, felfekszem a keskeny ágyra, a vénámba nyomják az altatót. Mire magamhoz térek, már nem vagyunk együtt, ő és én. 
Éjszaka nem tudok aludni, pörget az adrenalin, mint az első szülés után, feszít a karomban a kanül, talán két órát, ha tudok pihenni. Másnap reggel ugyanaz a doki a falnak dőlve, a lehető legtávolabb állva tőlünk mondja az utasításokat, ülőfürdő, házasélet mellőzendő két hétig, köszi.
Hazafelé, a lépcsőházban még ott vannak a vérnyomaim. Nyomok belőlem, a gyermekemből.

El kell engedni. Ezt az álmot, erről a gyerekről. Talán belém nézett, és azt gondolta: nekem ilyen anya mégsem kell. Talán, egyszer, majd újra találkozunk, és én felismerem majd, vagy egy új lélek jön majd hozzánk? Talán ez volt az utolsó alkalom.
Nem tudom.
Mégcsak most tanulom az elengedést.

Olvastam valahol, hogy minden baba otthagyja a DNS lenyomatát az anyában, a sejtjeiből egy kicsi ott marad. Nekem két gyerek lenyomata van a méhemben. Örökre.
Talán nem is lehet maradéktalanul elengedni. Talán nem is kell.
Egyszer, majd, már nem fog fájni.

A rosszgyerekes anyukákhoz

Igen, mi egy külön kaszt vagyunk. Akikre ferde szemmel néznek a többiek: "hát ez se tudja megnevelni a gyerekét??!"
Igen, a nevelés. Nekem aztán tudnom kéne. Diplomám is van belőle, kettő. És tudom is. Elméletben. 
De, sajnálatos tény, hogy a babák nem olvasnak szakirodalmat, így nem is érdekli őket, hogy milyennek kéne lenniük. 
Mert a mi gyerekeink olyanok, amilyeneknek nem kéne lenniük. Nem alszanak/esznek/maradnak nyugton/játszanak csendben magukban. Ők a kétemberes gyerekek. Akikhez két pár kéz és láb kell, dupla figyelem, éberség. Pillanatok alatt teremnek az úttest kellős közepén, nyalnak bele a kutyakakiba, öntik magukra a maró hatású tisztítószert, esnek le egy emeletnyit a lépcsőről. Igen, ezeket mind az én fiam csinálta, és mindet úgy, hogy mellette állt valamelyik szülője. Még nincs egy méter, de már elsajátította a teleportálást, helló. 
- "Nem rossz ez a gyerek, csak eleven", mondják biztatóan - "inkább ilyen legyen, minthogy leteszed a sarokba és ott marad". De mi, a rosszgyerekes anyukák, szeretnénk, hogy olyan legyen. Legalább néha. Mert látjuk, érezzük a neheztelést, amikor éppen visít, szétpakol, túlerősen szeretget, rohangál, ésatöbbi. És ez nagyon fáj. Jobban, mint amikor a játszótéren egy másik kisfiú pofon ütötte az enyémet. Régen azt hittem, az ilyet nem fogom majd bírni, de mégis. Toleránsabb lettem, mert megtapasztaltam, hogy a gyerekek sokszor a szüleik nevelési elveik ellenére lesznek ilyenek, egyszerűen ilyen habitussal,  vérmérséklettel születnek. Mára feladtam a holrontottamel kérdéskört, elfogadtam, hogy az én fiam ilyen, és, bár tudom, hogy hibázok sokat, minden igyekezettemmel azon vagyok, hogy a lehető legjobbat hozzam ki ebből a helyzetből. 
Most még csak max visszahallom, hogy a gyerekem rossz volt, de később majd nyilván az arcomba mondják. És én ezeket az embereket egészben tudnám bekapni, hogy aztán a csontjaikat bagolyköpet formájában öklendezzem vissza erre a rút világra. Mert nem látják, nem tudják, hogy az én kicsi fiam milyen drága tud lenni, hogy sokszor szót fogad, hogy milyen kis vagány, bátor, nyitott lélek. Hogy mennyire nagyon szeret. Nem tudják, hogy micsoda emberfeletti teljesítmény tud lenni egy nap, hogy az ember a könnyeit nyeli vissza az utcán a sanda tekintetektől, amikor a kialvatlanságtól meggyötört aggyal próbál helytállni, de nem megy. Nem tudják, hogy a kimeríthetetlen energiák, a kíváncsiság, a felfedezésvágy nem jelent egyben rossz szándékot, hiszen egy majd' két éves nem is lehet rossz, hisz nincs benne tudatosság.
Tudom, hogy semmi sem történik véletlenül, és emlékszem, hogy én is ilyen hamarjában ítélkezős típus voltam, nagyképűen azt gondoltam, hogy én jobban tudom, én majd jobban csinálom, egy jelenetből következtettem egy egész folyamatra. Azóta óvatosabb lettem, már látom az árnyalatokat is, és meg is tapasztaltam, karma iz a biccs.
Arra is gondoltam, hogy valami megkülönböztető jelet kéne hordanunk, mondjuk egy bohócsapkás kitűzőt. Így azok, akik ezt nem tolerálják, messziről elkerülhetnének bennünket és megspórolhatnánk magunknak a rossz szájízt, kölcsönösen. És így a rosszgyerekes anyukák csak anyukák lennének. Amilyenek valójában. 


Úgyhogy kérlek, jógyerekes anyuka. Legközelebb, mielőtt sandán néznél ránk, jusson eszedbe: milyen jó, hogy a Tiéd nem ilyen. Pedig lehetne.

Hőségriadó, hisztiriadó

Anyának lenni folyamatos harc. Elsősorban önmagammal. 
Mert hiába szeretnék, nem tudok jobb lenni önmagamnál. A határaimat tágítani, a lemondást könnyűvé tenni- nagyon nehéz. És lemondás, na az van elég.
Mióta gyerekem van, méginkább  tudatosult bennem, hogy milyen önző is vagyok, hogy mennyire egyszerű, amikor az ember még önamgában van és nem kell alkalmazkodnia egy másikhoz, ez nem olyan mint bármilyen más (pár)kapcsolat.
Mert amikor a baba megszületik, az anya testéhez az ő kis teste még sokáig, nagyon sokáig hozzátapad. Igen, nézem az én másfél évesemet, ahogy egy lépés távolságról hosszan nyújtja felém a kis kezét, hogy menjek vele. A két lépéssel odébb lévő akármiig. Ha belemerül a játékba, és leülök, 2 perc mulva jön, felállít, és oda kell mennem mellé. Így a jó, mint egy kismajom, a virtuális farkincájával kapaszkodik belém, de én fáradt vagyok, nagyon fáradt. 
És ez a hőség, elviselhetetlen. 
Nem tudunk tőle aludni, ellenni a lakásban, közben meg persze harsogják mindenhonnan, hogy milyen veszélyes dél körül kint lenni. De egy pici gyereknek semmit sem mond az UV-sugárzás, ő menni akar. Azonnal, máris. És ha hazaérünk, rólam folyik a víz, kezemben a bevásárlás, akkor ő bizony hisztizni kezd, hogy vegyem ölbe, és vigyem fel a harmadikra. Nem hajlandó maga jönni, pedig tudna, de most nem, fáradt, nyűgös, én is. Felveszem,  mind a 12 kilójával tapad hozzám, összeizzadunk, kétszer meg kell állnom, míg felérünk, a csuklómat vágja a bevásárlótáska, folyik a könnyem, kapkodok a levegőért.
A lakásba beérve megcsap a meleg, nincs hová menni. 
Szeretném nem felhúzni magam a sokadik üvöltésen, néha sikerül is, de inkább nem. Összecsikordul a fogam, bazmegolok, teljesen hiába. Nem lesz jobb, sőt. Én szégyenlem magam pár perc múlva, a fiam tovább bőg, én vagyok a felnőtt, uralkodnom kell magamon! De nem megy. 
Rettenetesen bánt, hogy ezt a harcot mindig elvesztem. Ennyi frusztrációt még sosem kellett kiállnom, de ez nem mentség. Ebből is látszik, hogy alapvetően mennyire antinő vagyok. - Sosem foglalkoztatott igazán az anyaság, a házasság, én nem voltam az a kislány, aki ilyeneket játszott. Én fára másztam, bringáztam, de a legtöbbször mégis egyedül voltam, és elfoglaltam magam. A gondolataim világot teremtettek körém, emlékszem a forró, lapos, de éles szélű horvát sziklákra, ahol azt játszottam, hogy én tudom csak az utat. Mezítláb, óvatosan lépkedtem kőről- kőre, és boldog voltam, és elégedett. És azóta is, igyénylem azt, hogy önmagamban legyek, de ez a luxus nem igazán adatik meg. És ettől még nehezebben viselem ezt a feladatot, amit most elém tett az élet. Igen, egyre kisebb leszek, csúszok lefele, nem mentség, hogy nagyon szeretem, ha nem tudom jól szeretni. Nem mentség, hogy megpróbálom, ha nem megy. Itt nem lehet hibázni, itt minden bevésődik, tudom ezt, nagyon is jól. 
Nincsenek osztályzatok, de ha lennének, biztos megbuknék. 



Cápeti


Somatipológia





Este fél 9 körül: jön a Nagyon Álmos És Nagyon Cuki. Dörgöli a szemét, laposakat pislog, ésígytovább. Esti szopi alatt a keze folyamatosan matat, amióta rájött, hogy a mutatóujja pont egy anyaorrlyuknyi, oda turkál a legszívesebben. Esetleg a fülembe, mert azt is utálom. Ha elhanyagolom a körömvágást, jaj nekem: olyankor bizony folyik a vér az orrüregemből, mert karmolni is szokott. Mintegy öt perc múlva kicuppan a ciciről, vállra elhever, majd áthelyezem az ágyába. Kisurranok, megyez.

22:30 Még Mindig Cuki. Gyors ébredés, hogy anya megvan-e. Megvan, megnyugodhatunk, rövid ideig elheverés a vállon, amíg meghatottan hallgatom a szuszogását. Esetleg a horkolását, amit irdatlan hangerővel tud művelni.


0:30 Cápeti. Vagy Cápali, mindegy is. A cápáknak, ugye, folyamatosan növő fogaik vannak. Mint az én kicsi fiamnak. 13 hónaposan ugyanennyi db foggal rendelkezik, miközben 3 van még folyamatban, iszonyúan bedagadt ínnyel, nyállal, takonnyal. És a felkelésekkel, igen. Cápeti sírva kel, íny bedörzsöl (Dentinox), kis járkálás, üldögélés, majd alvás. Most azt tervezi, hogyha kijött ez a három, akkor a maradék négyet egyszerre növeszti majd, mint eddig már két alkalommal, járt utat a járatlanért el ne hagyj. Ha ez megvan, akkor következhet a második sor fog. Cápa, mondomén.



3:30 A Szörny. Enyhe sírással ébred, majd amikor már kézben van, üvöltésbe csap át, és olyan
hisztiszerű tekergésbe hátravágommagamcébetűbe, hogy még az apja se tudja megtartani. Ilyenkor
mit sem ér a Dentinox, a Nurofen, a Szörny tovább üvölt, a szomszédból átkopognak, helló. (Egy
kétunokás nagymama és a hajadon lánya laknak mellettünk, innen is csókoltatom őket.) Ilyenkor
semmi sem segít, csak a zene. Palya Bea, áldjon meg az ég, a Bambina című számot meghallgatjuk
úgy kétszer, a Szörny feje a vállamon, szemében hatalmas könnycseppek, orra alatt takony, nézi a
kékes derengést a hifin. Én nézem az apját, ő néz engem, szemében aggodalom, és igen, némi kétely
is: kistesó, mi?? Fél- háromnegyed óra: és már alszik is.

6:00 Hömbi. Dumálgatva ébred, gagyog, de ilyenkor nemigen jut eszembe az a szó, hogy cuki, inkább
az, hogy ssszameghogynemtudaludni, és ilyenek, amiket nem bír már el a nyomtatófesték. Kiveszem,
babzsákfotelbe elheverünk, majd kezdődik a műsor. Ujj a szájban (nincs cumija), szem nyitva, és
közben hömbölög rajtam a 10 kilójával. Erre fordul, arra fekszik, nem vagyok én kifutópálya, és
mégis… Hömbi nem sír, csak hömbölög. Úgy egy órán át, ezt szigorúan betartja, még akkor is, ha 45
perc elteltével úgy érzem, már alszik, és átkommandózom az ágyába, amint földet ér, már pattan is
fel nyígva. Anyád. Ezt csak én mondhatom neki jogosan.

7:30 Dr. Jekyll és Mr. Hyde. Megacuki ébredés, dumál, gagyog, kacarászik, pelenkázóasztalon
dádádá, heőő és társai, nyálát fújva berreg, öltöztetés gond nélkül lezajlik. Dr. J. lenyom pár kört a
lakásban, nem jár, fut, ha esetleg dob egy seggest, semmi baj, felpattan, megy tovább. Ám amint az
etetőszékbe bekerül, megérkezik Mr. Hyde, aki nyíg, üvölt, szájat összeszorít, miközben az etetőszék
lábánál nem a guanó, hanem a játékok gyűlnek halomba, amit a szórakoztatására vonultatok fel. Ha
esetleg sikerül valamit a kezébe adni, ami leköti a figyelmét, méltóztatik is enni.

12:30 A Befüvezett Manó. A tartalmas ebéd után a szeme le-leragad, vállon elhever, ám amint bekerül a szobájába, elindul a műsor. Pontosan olyan, mint azok a fiatalemberek (mesélték) akik a zöld kábulatban a vihogógörcs stádiumában vannak. A Manó röhigcsél, ujját be-bekapja, szeme fennakad közben, de mindig felszüttyögi magát egy újabb hehehehehére, rajtam hempereg, felül, elfekszik, lábát a számba rakja, csipkedi a vékony bőrt a könyökhajlatomban, és nyomkodja kifele a szememet. Hüvelykujjal. Fél óra, és alszik is, juhéjj.

20:00 AVíziszonyos. Bár korábban imádott fürdeni, most már a fürdő ajtajában elkezd üvölteni, mint akit nyúznak, a vetkőztetés ellen kézzel-lábbal tiltakozik, a vízbe érve csak legugol, miközben krokodilkönnyeket hullat. Mintegy öt perc bőgés után feltűnik neki egy játék (ami egyébként mindig ott van), és elkezd vadul játszani. Törölközéskor a vállgödrömbe temeti az arcát, és a bőrt összecsippentve megharap. És csimpaszkodik, mint egy kismajom. Aztán megyünk feküdni.
Üzemeltető: Blogger.