Félsz?

Persze, hogy félsz.

Csak nem mindegy, hogy mikor kezded el, meddig tart, és milyen intenzíven.
Nekem az első pararoham még a fogantatás előtt volt, és jó sokáig tartott: évekig. Amikor azt hittem, hogy egy gyerek bevállalásával automatikusan megszűnök önálló személyiség lenni, és már csak, mint anya működök majd. Sok ismerősnél láttam ezt: nem tud másról beszélni, csak a gyerekről, anyanák-apának hívják egymást maguk között is a párok, nem csinálnak semmit a "gyerekezésen" kívül, a szociális kapcsolataik leépülnek, vagy csak a szintén gyerekesekre koncentrálódnak.
Féltem attól, hogy velem is ez lesz, mert nem láttam példát rá, hogy egy pár egyensúlyban tudott volna maradni: ahol az apuka is kiveszi rendesen a részét a feladatokból, és az anyuka is tud működni, mint nő. És itt nem csak a trottyos mackónaciban, kócos hajjal és komoly súlyfelesleggel való rohangálásról van szó- érdekes, attól sohasem tartottam, hogy majd "elromlik az alakom" - mondjuk már így is lett volna mit finomítani rajta... Sokkal inkább arról a belső igényességről, amikor nem feledkezem el arról, hogy a társam nem automatikusan van mellettem, és nem gondolom azt, hogy attól, mert szültem neki egy gyereket, most már tehetek bármit, mellettem marad.
Ez a félelem észrevétlenül múlt el, felváltotta a hit, a hit magunkban, hogy mi ketten megcsináljuk majd ezt is, mint eddig oly sok mindent.

Az első trimeszterben túl sok para nem volt, talán egy pici izgalom, hogy akkor majd ugye tényleg dobog a kis szíve, de ez elég lájtosan jelentkezett.

Az igazi aggodalom nekem úgy a 7 hónap környékén jött, amikor már közelgett a szülés, ill. kórházat kellett választani (mivel tudtam, hogy itthon nem akarok), ami már konkrétan a szüléssel kapcsolatos volt.
Több rétegű félelem volt ez nálam: egyrészt az önmagamnak való megfelelési kényszer: tökös csaj vagyok, és én ezt megcsinálom, nem hozok szégyent magamra és a Kedvesre. Igazából nem a fájdalomtól féltem, hanem attól, hogy nem fogom bírni, és majd magamból kikelve ordibálok, vagy valami ilyesmi,szégyenszemre.

A másik, ami nem is félelem volt, hanem inkább frusztráció, hogy úgy éreztem, kényszerpályán mozgok, már ami a dolog orvosi részét illeti. Zavart, hogy az a rideg-életidegen orvosi gyakorlat, ami ma a legtöbb kórházban van, nem teszi lehetővé, hogy a saját ritmusomban, a saját igényeimnek megfelelően, felesleges orvosi beavatkozások nélkül hozzam világra a gyermekemet. Miközben azzal is küszködtem, hogy a legtöbben nem is értették, hogy nekem mi bajom van, elkönyvelték, hogy picsáskodok, hisztizek, stb. Ebben nem segített az sem, hogy meglehetősen sokat tanultam és önszorgalomból olvastam erről a témáról, így a saját vágyaim összekeveredtek az olvasottakkal és a valósággal. Nem akartam elfogadni, hogy csak úgy lehet szülni, ahogy azt nekem az orvos mondja - pl. " van szülőszék, de azt csak vajúdásra használjuk"- mert egyvalamit nagyon megtanultam: ha szorongok, nem érzem biztonságban magam, nem fogok tudni a feladatra koncentrálni, és jönnek a komplikációk. - Mindenképpen szerettem volna pl. a császármetszést elkerülni.
Ebben az időszakban folyton ezen túráztattam az agyam, dohogtam, háborogtam és morogtam, őrületbe kergetve ezzel a szeretteimet. Az volt a fixa ideám, hogy ha kimegyünk Ausztriába szülni, ott minden rendben lesz, mert ők még ezt is sokkal jobban csinálják, mint mi. Sznob vagyok, na.
Amikor szembesültem a 680 eurós napi kórházi díjjal (magyar állampolgároknak, biztosítás nélkül), összeomlottam: úgy éreztem, ahogy ez az illúzió elveszett, hogy meg kell hoznom egy olyan kompromisszumot, amit nagyon nem akartam.
Ez a félelem akkor múlt el, amikor megtaláltuk A dokit. Akiért, és a kórházért is, megérte 90 km-t utazni, bár a legtöbben hülyének, de legalábbis felelőtlennek néztek bennünket (nem fogtok odaérni!). Pedig ez volt az egyik legjobb döntés, amit meghoztunk, és minden egyes alkalommal, amikor mentünk vizsgálatra, nyugodtabb lettem, mert éreztem, hogy még ha az a nagyon alternatív (szerettem volna pl. vízben szülni) dolog, amit elképzeltem, nem is valósulhat meg, egy olyan ember keze közé kerültem, akiben emberileg és szakmailag is meg tudok bízni maximálisan.
Ha ez nem történik meg, vagy ha a Kedves nem áll mellém ebben a döntésben, akkor valószínűleg végigszorongtam volna a várandósságot.
Így azonban, az utolsó hónapban teljesen nyugodt tudtam lenni, amiért izgultam egy kicsit, az a munkám és a hozzájuk való feladatok befejezésének szükségessége volt, de végül is ezzel sem volt gond.

Para letudva.

Üzemeltető: Blogger.